Crêuza de mä
Dorothy:
Ha két hete valaki azt mondja nekem, hogy az új évet egy genovai templomban fogom kezdeni, aktív és nyugdíjas dokkmunkásokat hallgatva, valószínűleg képen röhögöm. Ehhez képest január elsején este egy kis genovai templom karzatán ültem, miközben az oltár előtt és a közlekedőfolyosón jelenlegi és volt dokkmunkások énekeltek. Meg volt egy gitáros és egy zongorista.
- Ez a VIP-páholy - magyarázta Diego Solari, amikor felmentünk a lépcsőn.
Amikor megérkeztem a templomhoz, akkor szembesültem azzal, hogy én nem ismerek senkit, a közönség többi tagja viszont úgy tűnt, ismeri egymást. Aztán megláttam Diegót és Stefano Damontét, akik integettek, hogy csatlakozzam hozzájuk.
- VIP-páholy? - nevettem el magam. - Mert itt nem ül eléd senki, akinek a frizurája kitakarja a fél kórust?
- És kommentálhatod a koncertet anélkül, hogy bárki nagymamája csúnyán nézne rád - bukkant fel mellettem a semmiből Andrea Canepa. - A sajátodat is beleértve.
- Szia, neked nem odalent kellene lenned? - kérdeztem.
- Ja, igen, szia - villantott rám egy mosolyt. - Nem vagyok benne minden számban, úgyhogy feljöttem egy kicsit.
Amikor megszólalt a gitár, mindannyian az oltár felé fordultunk, ahol ott sorakoztak a fehér inges, huzentrógeres férfiak, húszévestől nyolcvan évesig, és belekezdtek egy olyan olasz karácsonyi dalba, amit még soha nem hallottam. De tetszett, ahogy énekeltek. Annyira belemerültem a koncertbe, hogy észre se vettem, hogy Andrea eltűnt mellőlem, csak az tűnt fel, hogy már odalent van, és az imént jelentették be, hogy az apjával fog szólót énekelni. Aztán belekezdtek egy dalba valami ismeretlen nyelven.
- Ez a genovai nyelv - magyarázta Diego. - Vagyis a ligur nyelv genovai dialektusa.
Ez megmagyarázta, miért nem értettem belőle egy szót se. Ettől függetlenül volt valami abban a dalban, amitől nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Vagy csak azért, mert Andrea Canepa énekelte?
- És tudod, mit énekelnek? - kérdeztem.
- Halvány fogalmam sincs - felelte Diego. - A nagyszüleim Milánó mellett nőttek fel, egy szót se tudok genovaiul.
Amikor kifele mentünk a templomból, még akkor is az a dal ment a fejemben, hiába nem értettem, miről szólt – csak reméltem, hogy nem a halbelezésről. A távozó közönségben kiszúrtam Andrea nagynénjét, akinek a bárja van, és nemsokára megérkezett ő maga is.
- Köszi, hogy eljöttél - mondta.
- Én köszi, hogy elhívtál. Nagyon jók voltatok! De miről szólt az a dal, amit apukáddal énekeltetek? Nem értek genovaiul.
És akkor megtudtam, hogy partra szálló tengerészekről, akik a kikötőbe érve elmennek vacsorázni, és furán néznek a szárazföldi emberekre. Megnyugodhattam tehát, hogy nincs benne halbelezés. És persze Fabrizio de André írta, még a nyolcvanas években.
- Amúgy tudok egy jó helyet, ahol vízkereszt után is van forralt bor - mondta. - Van kedved elmenni valamikor?
Mintha újra hallottam volna azt a genovai dalt, megint nem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról. Ám mielőtt rábólinthattam volna, Diego Solari lépett oda hozzánk:
- Forralt bort mondtál? Menjünk!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése