Venti Moderati

 Andrea C: Dorothy O’Connell üzenete: Boldog új évet! Andrea Canepa: Boldog új évet! Milyen a buli a hotelben? Dorothy O’Connell: Elég retro, de legalább van okom cilindert viselni. Nálatok mi a helyzet? Andrea Canepa: Kicsit lapos, de rosszabb is lehetne. És senkin sincs cilinder. Dorothy O’Connell: Lehet, hogy pont az a probléma. - Hé, megy a buli, te meg itt telefonozol? - lépett oda hozzám Diego egy pohárral a kezében. - Micsoda dolog ez? - kérdezte röhögve. - Most elveszed tőlem, és kizavarsz az osztályból? - kérdeztem vissza vigyorogva. - Hülye. Különben megértem, nagyon nem ez életünk bulija. - Csak Dorothy írt - mondtam. - Ez megmagyarázza, miért vigyorogsz, mint a tejbetök. - Nem azért - jelentettem ki, de nem néztem a szemébe. Ekkor csatlakozott hozzánk Stefano, egy tekercs szerpentinnel a nyakában. - Csak nem Dorothyval chatelsz? - kérdezte. - Akkor szoktál így vigyorogni. - Nem szoktam - vágtam vissza. - Akkor írtam neki...

- Na, mi ez? - tolt elém Jadran egy cappuccinós csészét. - Fenyőfa? - tippeltem, mert a tejhabban látható rajz leginkább arra hasonlított. Jadran diadalittasan elvigyorodott, majd bólintott. - Ez egyre jobban megy! - dicsértem meg. - Már karácsonyi gömböt is tudok - újságolta lelkesen. - Jure azt mondta, hogy csinálhatnánk olyan akciót, hogy aki kitalálja, mit rajzolok a tejhabba, az kap egy kupont, amit legközelebb beválthat egy ingyen kávéra. - Nem tudom, hogy ez most gonosz vagy zseniális - jegyeztem meg. - Már bocs. - Nem gond - rázta meg a fejét Jadran. - Carlos amúgy se egyezett bele. Ekkor, szinte végszóra, az említett spanyolul szitkozódva vágott földhöz egy összegabalyodott égősort. Az elmúlt napokban nem ez volt az első hasonló eset. - Carlos, minden oké? - kérdeztem. - Segítsünk? - Köszi, de boldogulok - felelte, mire Jadran a fejét csóválta. - Elég stresszes mostanában - mondta. - De arról persze nem beszé...

 Diego: A déli nap forrón tűzött le New Milano városára, amikor kiléptem az irodámból, ám a tornácnál messzebb nem jutottam. A hintaszékemben ugyanis ült valaki. Barna bőrkabátja volt, a csizmájára vastagon tapadt az út pora. Amikor észrevette, hogy nincs egyedül, hátranézett, majd elmosolyodott. - Már régóta vártam ezt a napot - mondta. - Hogy beülhess a székembe? - kérdeztem. Erre elnevette magát, pedig nem is vicceltem. Felállt a székből, majd felém fordult. Csak most, hogy ennyire közel álltunk egymáshoz, jöttem rá, mennyire alacsony. Vagy én vagyok túl magas? - Nem - mondta, és még mindig mosolygott. - Hogy végre leszámolhatok veled. - Tévedsz - viszonoztam a mosolyát. - Erre én várok már régóta. Több mint fél éve próbáltam elkapni, egyszer sikerült is, de másnapra megszökött a börtönből, aztán fel is robbantotta maga után, nehogy még egyszer eszembe jusson bezárni. Ő lőtte le Simlis Stefant és Sloppy Joe-t, akik ugyan körözött bűnözők voltak, de ...

 Az egész csak egy viccnek indult. Amikor egy megbeszélésen megkérdezték, mit csináljunk az intézetben adventkor, én poénból rávágtam, hogy legyen Luca széke. Nem gondoltam volna, hogy ez annyira megtetszik a többieknek, hogy rábólintanak. Vagy három nappal később egy fekete hajú, bajuszos srác jött az intézetbe. - Szia, segíthetek? - kérdeztem. - Szia, Feri vagyok. Az asztalomra pillantottam, de nem láttam ott semmit, amiből kiderült volna, ki ez a fiú és miért jött. - Milyen Feri? - vágtam rá reflexből, mire ő elvigyorodott, én pedig megbántam, hogy megszólaltam. Nekem is eszembe jutott az a régi vicc. - Vedd úgy, hogy ezt nem így kérdeztem meg, jó? - Oké - vigyorgott tovább a srác, majd kezet nyújtott. - Nyitrai Ferenc. A Luca széke miatt jöttem - magyarázta a srác. - Itt vagyok doktorandusz az egyetemen, néprajz szakon. Ez azért meglepett. Tényleg csak poénból vetettem fel, de nem hittem volna, hogy meg is akarják valósítani. Ez egyrészt ijesz...

 Dorothy: December 27, reggel tíz óra, a Genova melletti Quinto al Mare szabadstrandja. Két alak jött ki a tengerből röhögve és visítva, majd a partra érve fürdőköpenybe bújtak, ám így is vacogott a foguk, ahogy a kavicsokon ácsorgó harmadikhoz siettek. A két alak nem volt más, mint az apám, Dylan O’Connell és én, a parton pedig Arturo Pastori várt minket. Ő apa üzlettársa, akinek annyira megtetszett a dublini szállodája, hogy elhozta Genovába. Bár az az érzésem, hogy amint meglátott minket vizesen, össze-összekoccanó fogakkal, megbánta ezt a döntését. - Nem vagytok normálisak - jelentette ki. - Írek vagyunk - húzta össze magán apa a fürdőköpenyét -, és az írek ezt csinálják karácsonykor. - Vagy karácsony után két nappal - tettem hozzá, még mielőtt Arturo megszólalhatott volna. Közben persze a két karomat dörzsöltem, annyira fáztam. Írországban ugyanis létezik egy olyan hagyomány, hogy karácsony napján az emberek megfürdenek a tengerben, bár apával mi ezt csak azóta csiná...

 A konyhába érve az első dolgom volt bekapcsolni a kávéfőzőt. A hangjára Jure támolygott ki a szobájából. Mivel már nem volt jogviszonyom az egyetemmel, nem maradhattam a koliban, Jurénak pedig nyár végén költözött ki a lakótársa, így én kerültem a helyére. Mostanra egészen megszoktuk egymást: ő már nem csodálkozik, ha néha olyanokat kérdezek tőle, hogy szerinte mi lenne Drakula gróf edzős playlistjén, nekem meg már fel se tűnik, ha ő egy szál gatyában flangál a lakásban. Ami most reggel volt rajta, csak a rénszarvasok miatt szúrt szemet. - Itt az advent - állapítottam meg. - Kérsz kávét? - Még szép - felelte, majd nyújtózott egyet, aztán úgy maradt. Ekkor ugyanis Val lépett ki a szobámból, a lakótársammal ellentétben teljesen felöltözve. - Jó reggelt - mondta. - Látom, kezdődik a karácsonyi szezon - mosolyodott el, amikor meglátta Jure rénszarvasos gatyáját. - Hát te? - Ez nem az, aminek látszik – vágta rá gyorsan Val, mire Jure elvigyorodott. - Ezek ...

 Andrea C.: Nem is emlékszem, mikor volt olyan szenteste, amikor mindennel elkészültem, és nem kellett huszonötödikén reggel ajándékkísérők vagy csomagolópapír után rohangálnom a lakásban. Most minden ajándékom becsomagolva és felcímkézve várta egy ikeás szatyorban, hogy elvigyem őket a szüleimhez. A karácsonyfánk ott állt feldíszítve a nappaliban, mellette a lego betlehem, ami már csak a Jézuskára várt, addig viszont még volt egy kis idő. Ezt a betlehemet néhány éve a kényszer szülte, amikor Stefanóval és Diegóval szenteste jöttünk rá, hogy szeretnénk egyet, de már minden zárva volt. Ekkor került elő egy doboz lego, és azóta minden évben abból építjük, de persze nem az utolsó pillanatban. Kinyitottam hát egy doboz sört, és hátradőltem a kanapén Stefano mellett. A Kisjézuson kívül ugyanis még egy dolog volt hátra a szentestéből: hogy hárman együtt megnézzük a Harry Potter és a Bölcsek Kövé t. Ezt nem tudom, mikor kezdtük el csinálni, lehet, hogy még akkor, amikor Milánóban laktunk...

 Dorothy: Éppen a pénztárcámat raktam el a táskámba, amikor megszólaltak a dobok. Meglepetten fordultam hátra, és akkor tűnt fel, mekkora tömeg verődött össze a téren. Pedig néhány perce, amikor megálltam a betlehemes bódénál, a kutya se volt itt. Vagy az több volt, mint néhány perc? Simán lehet, hogy már vagy félórája nézegettem a figurákat, és észre se vettem. Mondjuk, nem egyszerű megtalálni a megfelelőt. Át is vettem az eladótól, nehogy a dobosok miatt megfeledkezzem róla. Amikor a Jézuska is a táskámban volt, a tömeg irányába indultam, hogy megnézzem, mi történik. Ekkor láttam meg őt. Bordó sapkában volt és fekete kabátban, és integetett. Andrea Canepának hívták, és mióta egy konferencián végignéztem, ahogy összeesküszik ellene a technika, lépten-nyomon egymásba botlottunk, mintha Genova nem Liguria legnagyobb városa lenne, csupán egy alig százötven fős kistelepülés a Semmi Közepétől húsz kilométerre. - Nem is tudtam, hogy az írek is állítanak betlehemet – jegyezte meg, amik...

Ahogy autójával végiggördült a macskaköves úton, Jan Golob elmosolyodott. Már túl volt a nehezén: bejutott Ljubljana belvárosába, és a sétálóövezeten is végig tudott jönni úgy, hogy egy járókelő sem keresztezte az útját. Elkanyarodva a városháza mellett már csak a Hármas hídon kellett átmennie, hogy megérkezzen a Prešeren térre, ahol megszabadulhat rakományától, a tizennyolc méter magas, négytonnás fenyőfától. Ám mielőtt felhajthatott volna a hídra, a semmiből elévágott egy kék kabátos futóbolond. Én. Turai Sára vagyok, frissen végzett hungarológus, a ljubljanai Liszt Intézet kulturális szakmunkatársa, a Cabaret International összművészeti alkotó-, de leginkább baráti kör tagja. Nem tudtam még elengedni sem őket, sem ezt a várost. A dudáló narancssárga járművet viszont kénytelen voltam. Szlovén és angol bocsánatkérések közepette kitértem az útjából, de futottam tovább, a hídon túl gyülekező kisebb csoport felé. –  Késtél – állapította meg Klara, amikor végre odaértem a többiekhez. ...

 Mivel nagyon élveztem a tavalyi kihívást, úgy döntöttem, idén is belevágok. A tavalyi 12 + 2-es rendszer jól működött, így idén is ezt a formátumot fogom követni: lesz két bevezető szöveg, majd karácsony és vízkereszt között tizenkét rövid írás kerül majd fel a blogra. Tavalyhoz hasonlóan a két bevezetőben bemutatom azokat a szereplőket, akikkel az idei kihívásban mindenféle dolgok történnek. Idén visszahozom a Cabaret Internationalt, és rajtuk kívül bemutatok még egy másik társaságot is - hogy ők kik, az kiderül a második bevezető szövegből. A korábbi kihívások pedig továbbra is elérhetők itt, a blogon, ha valaki hiányolná a Venti Moderatit. Jó olvasást! (A kép forrása: https://www.visitljubljana.com/en/visitors/events/events-in-ljubljana/festive-december/)