Venti Moderati

 A pulóverem ujját a kézfejemre húztam, miközben arra vártam, hogy a többiek mondjanak végre valamit. És bár tartottam a reakciójuktól, valahol meg is könnyebbültem, mert végre kimondtam. Nagyon nem így terveztük, de legalább már nem titkolhattuk tovább, hogy Val és én együtt vagyunk. - De… mióta? -  törte meg a csendet Borut. - Csak néhány hete. - És miért nem mondtátok el? Mivel rajtunk kívül elég sokan voltak a kávézóban, jobbnak láttuk lemenni a főhadiszállásra megbeszélni a dolgokat. Szegény Leticia Molina nem győzött bocsánatot kérni az elszólásért, alig bírtuk rávenni, hogy maradjon a vendégtérben. - Carlos tudta - mondta Jure. - Máskülönben nem mondta volna el az anyjának. - Persze, mert egyszer rájuk nyitottam idelent - védte meg magát a kávézótulajdonos. - És én is úgy meglepődtem, mint most ti. - Ne haragudjatok, hogy titokban tartottuk, de féltünk attól, hogy ez hatással lesz a Cabaret működésére - magyaráztam, hiszen azt egyikünk sem akart...

 Dorothy: Van annak néhány borzasztó hátránya, ha a zenekar, amelynek a videósa vagy, egy másik városban, sőt egy másik régióban él. Például, ha spontán eszükbe jut valami, akkor nem tudsz azonnal átmenni hozzájuk, hogy felvedd. Vagy ott van a koránkelés. Muszáj, mert Genovából Firenzébe reggel hétkor indul a közvetlen vonat, és akkor még ott át kell szállni a regionális gyorsra, ami alig negyvenöt perc alatt elvisz Montevarchiba. És hogy mi dolgom van nekem, a genovai lakosnak egy Montevarchiban élő zenekarral? Röviden annyi, hogy a menedzserük régi barátom, és amikor az országos turnéjukon SOS kellett nekik egy új videós, engem hívott. Aztán olyan jól sikerült a közös munka, hogy a távolság ellenére is tovább akartak velem dolgozni. Azon a szeles kora januári reggelen is azért szálltam vonatra, mert a Venti Moderati koncertet adott a városi Grincs barlangjában, amely közvetlenül a Mikulás házával szemben rendeztek be egy üresen álló üzlethelyiségben. Mario Demichelis, a zenekar m...

 Bár a téli szünet általában nem hosszabb két hétnél, valahogy mindig többnek érződik. Talán az újév teszi, de amikor januárban először beléptem a Café El Mío Cidbe, úgy éreztem, mintha legalább egy hónapig lettem volna távol. Pedig semmi nem változott december közepe óta. Leszámítva talán Carlos szüleit, ám ők akkor nem tartózkodtak ott. Val sem volt a kávézóban, mert még nem ért vissza a nagyszüleitől. - Lemaradtam valamiről szilveszterkor? - kérdeztem, amikor leültem Borut és Jure mellé. - Nem - rázták a fejüket a fiúk. - Akkor senkinek nem akadt a torkán a szőlő - állapítottam meg. - Nem szokott - mondta a lakótársam. A spanyoloknál ugyanis az a szokás szilveszterkor, hogy amikor éjjel tizenkettőt üt az óra, minden egyes ütésre bekapnak egy szem szőlőt, hogy szerencsés legyen az új év. És mivel Carlos is spanyol, a kávézóban szilveszterkor mindig lehet szőlőt kérni éjfélre. - De itt volt Feri - tette hozzá Borut. - Azóta se látta a Gyalog galopp ot...

 Imádom az egyetemi karácsonyi vásárt, amikor a különböző tanszékek standokat állítanak, mézeskalácsot, forró csokit és házi készítésű karácsonyfadíszeket árulnak. Vagy különböző szolgáltatásokat, mint a Napkeleti Bölcsek Pénzügyi Tanácsadó Iroda a közgázosoknál. Mi is kitelepültünk a Liszt Intézettel, ahol bejglit és díszeket árultunk, meg persze kedvezményes jelentkezést a második félévben induló magyar nyelvórákra. Délelőttre én voltam beosztva, aztán amikor megjött Márti, a másik kulturális szakmunkatárs váltani, ráírtam Borutra, mert abban maradtunk, hogy ha végeztem, akkor majd együtt megnézzük a többi standot. Hátha találunk valami röhejesebbet, mint Jure mikulásos motorozása. Különben idén is sorban álltak előtte az emberek. Boruttal járkáltunk a standok között, végigkóstoltuk a teljes mézeskalács-kínálatot - megállapítottuk, hogy a skandinávosoké a legfinomabb -, aztán ezt leöblítettük egy teával az anglisztikásoknál. A poticás standokat természetesen messze elkerültük, mi...

 Dorothy: Ha két hete valaki azt mondja nekem, hogy az új évet egy genovai templomban fogom kezdeni, aktív és nyugdíjas dokkmunkásokat hallgatva, valószínűleg képen röhögöm. Ehhez képest január elsején este egy kis genovai templom karzatán ültem, miközben az oltár előtt és a közlekedőfolyosón jelenlegi és volt dokkmunkások énekeltek. Meg volt egy gitáros és egy zongorista. - Ez a VIP-páholy - magyarázta Diego Solari, amikor felmentünk a lépcsőn. Amikor megérkeztem a templomhoz, akkor szembesültem azzal, hogy én nem ismerek senkit, a közönség többi tagja viszont úgy tűnt, ismeri egymást. Aztán megláttam Diegót és Stefano Damontét, akik integettek, hogy csatlakozzam hozzájuk. - VIP-páholy? - nevettem el magam. - Mert itt nem ül eléd senki, akinek a frizurája kitakarja a fél kórust? - És kommentálhatod a koncertet anélkül, hogy bárki nagymamája csúnyán nézne rád - bukkant fel mellettem a semmiből Andrea Canepa. - A sajátodat is beleértve. - Szia, neked nem oda...