Venti Moderati

 Elio: Amikor megérkeztem a monetvarchi ifiházba, Luca épp egy létra tetején állva szerelte fel a plafonra a diszkógömböt. Az ifiház egy kávézó és közösségi tér, ahol lehet tanulni, társasjátékozni, vagy csak beülni beszélgetni. Andre itt szokta tartani az óráit, és zenekari szinten is elég sokat jártunk ide, például klipet forgatni. Vagy a sanremói dalfesztivált nézni. Vagy szilveszterezni. – Nézzétek, megjött a tékozló fiú! – üdvözölt Livio, a kezében néhány tekercs szerpentinnel. – Későbbre vártunk – mondta Andre a falhoz tolt székek mellől. – Konkrétan az új évben – szólt le Luca a létráról. – Hamarabb jöttem – vontam vállat. – Nem akartam, hogy a buliból hazafelé eltaláljon egy régi turmixgép. – Mi van? – csodálkozott rá Livio. – Nápolyi szokás ilyenkor megszabadulni a régi dolgokról, amit sokan szó szerint vesznek, és mindenféle cuccokat dobálnak ki az ablakon. – Környezettudatos megoldás – ironizált Luca. – A nápolyiak furák – állapította m...

 Arra ébredtem, hogy Borut áll az ablaknál egy szál gatyában. Abban bíztam, hogy álmodom, de megdörzsöltem a szemem, és még mindig ott volt. – Borut? – szólítottam meg. – Szia, Sára! – fordult el az ablaktól vigyorogva. – Mi a helyzet? – Te hogyhogy itt? – kérdeztem, mert ha Verkával tölti az éjszakát, akkor általában náluk vannak a lakásban, nem pedig a koliban. – Az úgy volt, hogy hazakísértem Verkát, és ez hosszabbra nyúlt a tervezettnél – felelte, én meg örültem, hogy nem ébredtem fel rá tegnap. – Aztán rájöttem, hogy kint hideg van és esik a hó, itt meg meleg, és Val különben is elfelejtett kávét venni, nálatok meg mindig van, úgyhogy maradtam – tárta szét a karját. – És nem fázol? – Most mondtam, hogy itt jó meleg van – nézett rám értetlenül, aztán leesett neki. – Ja, bocs – mondta, és már nyúlt is a pólójáért. Legyintettem, hogy nem történt semmi, aztán felkeltem az ágyból, és nekiláttam összeszedni a törölközőmet meg az azna...

Elfintorodtam, amint meghallottam a Snowman című dal első akkordjait. Mi ez? Ma már épeszű ember nem tesz be lassú számot egy buliban! Olyan csak a filmekben van, sőt, szerintem már ott se. Egy ljubljanai kávézó pincéjében meg aztán pláne nem. Néhányan pánikszerűen lemenekültek a parkettről, csak a párocskák maradtak. Láttam Klarát a barátjával, Verkát és Borutot, akik csak azért nem bámultak szerelmesen egymás szemébe, mert a fiú vagy két fejjel magasabb volt. Persze Jure is megjelent valami random csajjal, akit még sose láttam ezelőtt. Meg nyilván volt egy csomó idegen. Elfordultam a parkettől, magamban továbbra is azon puffogva, hogy ez meg fogja ölni a bulit, és hogy vajon ki nyúlt hozzá a playlisthez. Bármit, csak ne kelljen azzal foglalkoznom, ami lassan és alattomosan kúszott fel a torkomba: hogy nekem nincs kivel lassúznom Sia Snowman jére, és lehet, hogy soha nem is lesz, és ez most különben is miért érdekel, amikor én egyáltalán nem akarok semmilyen számra lassúzni. Mert tén...

 Jadran a Wish It Was Christmas Today -t gyakorolta gitáron, Val meg halkan motyogva énekelt hozzá. Az a dal eredetileg a Saturday Night Live-ban hangzott el vagy húsz évvel ezelőtt, aztán valamelyik Cabaret-tag megtalálta, és azóta minden évben része a karácsonyi műsornak. Még Carlos is emlékezett rá, ő meg elég régen volt már tag. Klara valamit dolgozott a laptopján, miközben mi Verkával süthető gyurmából készült fülbevalókat tűztünk rá piros és zöld kartonlapokra. Magyalág, mindenféle masnik, botnyalóka, mikulássapka, rénszarvas - a teljes karácsonyi kollekció. Verka ezeket vitte az egyetemi karácsonyi vásárra, én csak a kisütésben meg a csomagolásban segítettem neki. Borut is ezt csinálta egy darabig, de hamar megunta, azóta azzal szórakozott, hogy bennünket fényképezett, aminek mi nem örültünk annyira. Ekkor érkezett meg Jure, és amint levette a bőrdzsekijét, egy-egy kártyát tett le elém és a szobatársam elé. Ezt látva Val a kezébe temette az arcát, Borut meg elkezdett röhögni...

 Livio: Sosem értettem a karácsonyi fotózás lényegét, amikor emberek egy steril módon feldíszített karácsonyfa előtt pózolnak szépen felöltözve, és ha gyerekük is van, akkor a szeánsz nyolcvan százalékában azzal küzdenek, hogy a kiskölyök pont akkor és pont úgy nézzen pont oda, ahogy és ahova ők akarják. Legalábbis a nővérem ezt mesélte, amikor a féléves unokahúgommal először voltak ilyenen. Magamtól sosem jutott volna eszembe, hogy ilyen tortúrának tegyük ki magunkat a zenekarral, de valamivel szerettük volna meglepni a rajongóinkat így karácsony környékén, ugyanis az utóbbi időben annyira elmerültünk az új albumunk körüli munkálatokban, hogy szinte semmit nem posztoltunk a közösségi médiában. Mario pártolta az ötletet, de azért bíztunk benne, hogy nem azzal folytatja, hogy ismer egy fotóst, mert ha nem zenéről van szó, akkor jó érzékkel találja meg a legrosszabb szakembereket. Ám szerencsére, ezúttal megúsztuk, és az egyik montevarchi stúdióba foglaltunk időpontot. Mondjuk, amiko...

 – Az ott nőnemű – bökött rá Borut egy szóra a könyvemben. Verkával épp a szlovénházinkat írtuk a kávézóban, amikor csatlakozott hozzánk Borut, és persze rögtön kiszúrta, hogy rosszul egyeztettem egy melléknevet. Az orrom alatt mormogva kiradíroztam a hibás szót, miközben a fiú felajánlotta, hogy átnézze a házim többi részét is. Reagálni azonban nem tudtam rá, ugyanis ekkor Jadran ért oda az asztalunkhoz. – Na, mondhatjuk, hogy megjött a Mikulás? – kérdezte Borut köszönés helyett. Ám az arcára fagyott a mosoly, amikor meghallotta Jadran egyetlen gyászos nyögésből álló válaszát. Többet nem is mondott, csak ledobta a hátizsákját az asztal mellé, ő pedig úgy, ahogy volt, leroskadt az egyetlen üres székre. Még a kabátját se vette le. Egy depressziós medve riói karneválozónak tűnt hozzá képest. – Mi történt? – kérdeztem. – Hagyjuk – dünnyögte a srác. – Jelentkezett plázamikulásnak, és ma volt az interjú – foglalta össze Borut. – Meg se merem kérdezni, hogy sikerült –...

Luca: Idén késve jött a karácsony. Hiába állítottuk fel a betlehemet a próbateremben vagy mentünk el a többiekkel karácsonyi fotózásra, nekem egyiktől se lett különösebben ünnepi hangulatom. Pedig a város november közepe óta ki van világítva, a kirakatokban pedig még régebben felváltották a töklámpásokat a rénszarvasok. Talán azért, mert nem haladtunk az új albummal úgy, ahogy szerettünk volna, de lehet, hogy azért, mert még októberben rábólintottam Lucia javaslatára, hogy idén valami kézzel készített ajándékot adjunk egymásnak, nekem meg persze semmi nem jutott eszembe. Vagy csak szimplán öregszem. Nem tudom. Az életem alapból egy káosz, decemberben csak annyi a különbség, hogy vannak rajta díszgömbök, ám azok most valahogy elmaradtak. És Lucia ajándéka is egyre jobban stresszelt. Ahogy őt ismerem, ő minimum pulóvert fog nekem kötni, ami fantasztikus lesz, és ő az egészet elintézi majd egy vállrándítással, hogy már úgyis ki akarta ezt próbálni. Ahogy teltek a napok, kezdtem pánikba es...

 – Szia Sára, adhatom a szokásosat? Amikor szeptemberben Ljubljanába jöttem, nem gondoltam volna, hogy három hónap múlva névről fognak ismerni egy kávézóban.  – Nem, köszönöm, csak pár percre ugrottam be – ráztam meg a fejem, mire Carlos, a tulaj csak mosolygott, hiszen a Café El Mío Cid pincéjében ennél több időt szoktak tölteni. A kávézó alatt található ugyanis a Cabaret International főhadiszállása, amely egy nemzetközi összművészeti alkotó- de leginkább baráti kör. És én vagyok benne a nemzetközi. A nevem Turai Sára, Budapestről jöttem, híres mesterségem címere E, S. Erasmus ösztöndíjas. Hungarológia mesterre járok, irodalom szakirányra, és ezt az évet Szlovéniában töltöm. Többek között a Café El Mío Cid pincéjében. És ezzel nem voltam egyedül. Amikor ugyanis benyitottam a Munkanélkülieknek belépni tilos! - feliratú ajtón, az egész társaságot ott találtam az asztal körül, amint elmélyülten dolgoztak valamin. – Sziasztok! Mi folyik itt? – kérdeztem, mert teljesen...

 Luca: Az ablakban égnek a karácsonyi izzók, az asztalon egy csúnyácska műfenyő áll, a háttérben szól a Pink Floydtól a... Mi van? – Hé, ki váltott playlistet? – fordultam el a telefonomtól. – Bocs, de a Last Christmas jött – védekezett Andre. – Át is ugorhattad volna. – Minek tetted rá? – Hogy téged bosszantsalak. – Ez nem valami gyári playlist? – hallottam Livio hangját a másik szobából. – Amúgy én is a Pink Floydra szavazok. – Jó, majd mindjárt visszatesszük, oké? – ígértem meg, azzal átváltottam a karácsonyi lejátszási listára. Akkor kezdjük elölről! Szóval, karácsonyi izzók az ablakban, műfenyő az asztalon, és a háttérben végre a Wonderful Christmastime szól.  – Így készül a Venti Moderati zenekar az ünnepekre - mondtam be a kamerába, majd elindultam vele a próbateremben. -  Itt van Elio, a gitárosunk, aki éppen egy demón dolgozik -  fordultam a nápolyi fiú felé, aki rénszarvasganccsal a fején integetett nekem. - Ez pedig itt a dobosunk, Livio, éppen kávét főz....

 Az úgy volt, hogy idén is szerettem volna adventi kihívást, mert hiába nem sikerült időben befejezni, nagyon szerettem írni, csak aztán rá kellett jönnöm, hogy a 24 napos idén biztos nem fog beleférni. Akkor azt mondtam, oké, akkor legyen csak 12 napos, elvégre adventi naptárból is létezik olyan, de persze nagyon megcsúsztam azzal is.  Aztán eszembe jutott a Karácsony 12 napja című dal, és hogy mi lenne, ha idén a kihívás karácsonytól vízkeresztig tartana? Az elkövetkezendő napokban tehát 12 rövid írásra lehet majd számítani itt, a blogon, lesz közöttük ünnepváró, karácsonyi, de egyéb téli témák is előkerülnek majd. Illetve, lesz két bevezető írás: az egyik egyfajta emlékeztető, hiszen az idei kihívásban visszatér a Venti Moderati, de idén be akarok hozni egy másik társaságot is - őket mutatja majd be a második bevezető. A tavalyi bejegyzések természetesen továbbra is elérhetők. Jó olvasást! (A kép forrása: https://valdarno24.it/edizioni-locali/montevarchi/montevarchi-gl...