Venti Moderati

 Andrea: Amikor elhallgattam, valami olyasmi történt, amit a városháza karácsonyi műsorán utoljára gyerekkoromban tapasztaltam: tapsoltak. Nem udvariasságból, hanem azért, mert tényleg tetszett nekik. Mondjuk, ezen az is sokat segített, hogy az Adeste fideles t tettük a végére, amit a közönség is énekelhetett velünk. És Pietrónak még egy jó kis gitárszóló is belefért.  Ahogy felsorakoztunk a meghajláshoz, megláttam Giannát az ajtóban. Elengedtem Luca kezét, és kimentem érte, hiszen ha Marco Balzoni feljött a színpadra, akkor neki is ott volt a helye. Marcónak igazából nem sok keresnivalója lett volna fent, hiszen egy-két utasítástól eltekintve részt sem vett a próbákon. Arról tudott, hogy Gianna is beszállt, de arról nem, hogy az előző szövegkönyvet rituálisan elégettük, és ő írt egy másikat, amiben ott volt a szentcsalád, a kis dobos fiú, éneklő pásztorok meg a Mikulással randizó Befana. Féltünk, hogy sztornózni fogja, ezért a főpróbáig titokban akartuk tartani, amikor egysze...

 A címben szereplő Befana egy boszorkány, aki január 5-én éjszaka látogatja meg az olasz gyerekeket, és aki jó volt, annak édességeket, aki rossz, annak pedig szenet hoz. Andrea: Úgy tűnt, ez a szöveg annyira rettenetes, hogy még Gianna Allegrin is kifogott. Szomorúan vettük tudomásul, hogy minden próbálkozása ellenére ő sem tudott vele mit kezdeni. Szerinte ez annak volt a jele, hogy Carlo Bottoni, a szerkesztő igazat mondott, pedig szerintem ez csak azt bizonyította, hogy a műsor menthetetlen. De legalább már volt egy kartonfelhőm, amit tudtam anyámnak mutogatni, valahányszor megkérdezte, mit csinálunk a városházán önkénteskedés címén. Giannát azonban nem tudtam kiverni a fejemből. Ő, aki mindig tele volt ötletekkel, most gyapjúszállítmányokat vesz át? Nonszensz. Úgy éreztem, tennem kell valamit, hogy kimozdítsam ebből az állapotból. Vagy legalább felvidítsam egy kicsit. Így aztán, amikor éppen nem voltam színpadon, észrevétlenül kislisszoltam az előadóteremből,  be Gianna i...

 Pietro: Most, hogy tudtuk, Gianna is a városházán van, elhatároztuk, hogy bevesszük a műsorba, mert ha valaki, akkor ő tudna is kezdeni vele valamit. Az a szerkesztő ritka nagy barom volt, és remélem, éppen csuklik, mert elég sokat emlegetjük. Miatta szívunk itt ezzel a fos szöveggel meg Marco "Leszarom" Balzonival, miközben valami olyat is csinálhatnánk, aminek értelme is van.  Reggel Gianna azzal hajtott el minket, hogy bármelyik percben megjöhetnek a pásztorok a gyapjúval, azzal ment is az előtérbe, hogy fogadja őket. Azt hittem, ez valami lekoptató duma, de tényleg jött három fazon több doboznyi gyapjúval. Nekünk kellett felhordani az emeletre, hogy aztán a gyerekek majd használhassák a kézműves foglalkozáson. – Olyan havas felhő lesz? – kérdeztem, ahogy mentünk felfelé a lépcsőn. Két összeragasztott kartonlap között vékony, aranyszínű szalagra felfűzött gyapjúdarabok – már akkor is ezt csinálták, amikor mi voltunk gyerekek. Gianna bólintott. – Tök durva, hogy ilyen még ...

December 10. Vasárnap A kezembe akadt a tíz évvel ezelőtti naplóm, amikor be kellett állnunk a városi karácsonyi műsorba, mert csak így engedtek minket klipet forgatni. Micsoda idők voltak! 2013. December 2. Hétfő Az első napunk a városházán igen eseménydúsra sikerült. Amikor reggel bementünk, azt hittem, annyi lesz az egész, hogy pár órát szenvedünk egy jó szándékú, de hozzá nem értő hivatalnok kezei között, aztán hazamegyünk. Ehhez képest találkoztunk Giannával, megjártuk a női vécét és Marcello becsajozott. De kezdjük az elején! Az egész önkénteskedés azért van, mert a városháza könyvtárszobája meg előadóterme passzolna a készülő klipünkbe, de csak úgy engednek minket forgatni, ha részt veszünk a karácsonyi műsorban. Ennek nem örültünk annyira, ugyanis a városi karácsonyi műsor annyira unalmas, mintha Andre rémes unokatesója írta, rendezte és játszotta volna benne az összes szerepet. Tavaly konkrétan a színpadon aludt el egy bácsi előadás közben. Persze a városnak eszébe se jutott t...

 Livio: Hátradőltem a kanapén egy csésze gőzölgő kávéval a kezemben, amikor Luca ült le mellém: az egyik kezében neki is kávé volt, a másikban a telefonja. Le se vette a szemét a képernyőről. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Kukkolom a kecskét – felelte. Mi van? Elio, aki azt gyakorolta, hogyan lehet a rágóból lufit fújni (egyébként egy demo hangsávjait szerkesztette a laptopján), ennek hallatán a billentyűzetre köpte a rágót. – Nem perverz ez egy kicsit? – vontam fel a szemöldököm. Andre, aki valahol itt lépett be a szobába, a fotel helyett inkább hozzánk jött oda. – Azt hittem, nem bírod a kecskéket – mondta Elio. – Ez nem igazi kecske, úgyhogy nem utálom – magyarázta Luca. – És nem is perverz. –Tényleg? Nem most mondtad, hogy egy műkecskét kukkolsz? – kérdeztem vigyorogva. – Azt csak az alliteráció miatt mondtam – védekezett Luca. – Annyi, hogy napjában egyszer ránézek, hogy megvan-e még. – Milyen kecske ez? – Svéd. Egy tizenhárom méter magas szalmakecske Gävle városában. Advent e...

  November 24. Péntek Ma valami csodálatos dolog történt. Elio a nagy pszeudokarácsonyozás közben talált egy Chuck Berry-számot, a Run, Rudolph, Run -t, és elkezdte feldolgozni. Ma behozta a gitártémát, meg persze meghallgattuk az eredetit is, és valahogy mindenki teljesen rákattant. Pedig a késő ötvenes évek nagyon messze van tőlünk zeneileg, de amikor Elio elkezdte játszani, egyikünk se bírt nyugton maradni. Még Livio, aki utálja a karácsonyi slágereket, is lelkesen ütötte a dobokat. Andre meg akkorát énekelt, hogy csak pislogtunk. Elképesztő volt az egész, és valahol sajnálom, hogy nem vettük fel. Bár az is lehet, hogy visszahallgatva nagyon rossz lenne, és csak azért örültünk neki ennyire, mert úgy berántott minket ez a Rudolfról szóló dal, hogy elvesztettük a józan ítélőképességünket. Ilyenkor sajnálom, hogy a városházára csak akusztikus koncerttel mehetünk decemberben, mert ez hatalmasat szólna. A naptárba végül is betehetjük.  Csak kell még egy kicsit piszkálni a basszu...

Ebben a bejegyzésben előkerül A karácsony tizenkét napja című dal/mondóka. Mivel az egész történet magyarul van, a Tarbay Ede-féle magyar fordításból indultam ki, azért az a változat szerepel eredetiként az olasz fordítás helyett.   November 22. Szerda Nem megy ki a fejemből A karácsony 12 napjá nak próbatermi változata:  Karácsony első napja van, köszönt és minden jót kíván egy akusztikus basszgitár. Karácsony második napja van, köszönt és minden jót kíván két hangfal és egy akusztikus basszgitár. Karácsony harmadik napja van, köszönt és minden jót kíván három erősítő*, két hangfal és egy akusztikus basszgitár. Karácsony negyedik napja van, köszönt és minden jót kíván négy fenyőtoboz**, három erősítő, két hangfal és egy akusztikus basszgitár. Karácsony ötödik napja van, köszönt és minden jót kíván öt pizzásdoboz***, négy fenyőtoboz, három erősítő, két hangfal és egy akusztikus basszgitár. Karácsony hatodik napja van, köszönt és minden jót kíván hat dobverő*, öt pizzásdob...

 November 20. Hétfő Úgy keltem fel, hogy semmi kedvem nem volt csak azért bemenni a próbaterembe, hogy a hülye adventi naptárhoz felvegyük az anyagot. Nagyon rosszul aludtam éjszaka, és még alig láttam ki a szememen, amikor kitámolyogtam a konyhába. Ráadásul olyan trágya idő volt, hogy ünnepi helyett inkább világvége hangulatom lett. Meg is kérdeztem Luciát, miközben elém rakta a kávémat, hogy mégis ki volt az a barom állat, aki kitalálta ezt az egész adventi naptáras dolgot. A csajom, aki ekkorra már kivitte a kutyát és feltehetőleg már a reggeli zumbáján is túl volt, felnézett a bögréjéből, és csak annyit mondott: Te. Ugyan ki más lett volna, tényleg. Így aztán kelletlenül belebújtam a mikulásos zoknimba, Lucia előszedte a szekrényből a “Boldog karácsonyt, te mocskos állat”-feliratú bögrémet meg egy zacskó forrócsokiport, én meg, mint Ebenezer Scrooge és a Grincs szerelemgyereke, mentem a próbaterembe. Arra értem be, hogy Elio és Livio az égősort akasztották fel az ablakba, Andre...

Andrea: Luca és én úgy néztünk néztünk Pietróra, mintha azt közölte volna velünk, hogy halott embereket lát. – Mi van, titeket nem hordtak a szüleitek Arezzóba társastáncolni? – kérdezte a gitárosunk. – Úgy nézek én ki? – röhögött fel Luca. – Miért nem mondtad, hogy tudsz táncolni? - kérdeztem. – Azért, ahogy most néztek rám. Mintha azt mondtam volna, hogy szerettem a Sailor Moont. – Jesszus, ugye nem? – Fúj, dehogy. Inkább járnék még egy évet táncolni! Nekidőltem a bordásfalnak. Nem hittem el, hogy Pietro ilyesmit titkolt előlünk. Nem az volt, hogy barátok vagyunk? Luca azonban hamarabb túllépett ezen, mint én, és a táncról kezdte faggatni Pietrót, aminek egy rögtönzött óra lett a vége.Egy darabig néztem őket, de aztán azon kaptam magam, hogy már megint a bálozókat figyelem. Egyszer csak kiszúrtam Giannát bordó ruhában, leengedett hajjal. Integetett, majd elindult felém a parketten át. Amint odaért hozzám, vetett egy kérdő pillantást az éppen egymással keringőző Pietróra és Lucára. – ...

 Elég zsúfolt volt az utóbbi másfél hét, ezért a szélcsend a blogon. Ami biztos, hogy nem 24-ig nem leszek kész, de az is biztos, hogy be szeretném fejezni. Ha karácsonyig nem is, újévig talán sikerül. :) (A kép forrása: https://unsplash.com/photos/snow-covered-plant-and-road-in-front-of-cafe-_TuI8tZHlk4 )

 Luca: A tornateremben csak a bordásfalra tekert karácsonyi égősorok világítottak, a mászórudak alatti hangfalakból szólt a zene (már megint Mariah Carey), és a terem közepén szépen felöltözött diákok táncoltak párokban vagy kisebb csoportokban, a tanárok vigyázó szemei előtt. Ez nem egy szokványos sulidiszkó volt, hanem Karácsonyi Bál, ezért nézett ki mindenki úgy, mint valami amerikai filmben. Azért reméltem, itt senkit nem öntenek majd nyakon disznóvérrel. A magam részéről én annyira nem értettem, miért volt ez a nagy felhajtás, hiszen ezek ugyanazok az emberek, akikkel minden nap találkoztunk, csak most kiöltöztek. Jó, a lányok tényleg csinosabbak voltak a szokottnál, de most komolyan, Ludovica Rossi estélyiben is egy hárpia. Andre, Pietro és én az egyik padon ültünk, a bordásfalnak vetett háttal. Meglazítottam a nyakkendőmet. Hiába voltak rajta hóemberek, már bántam, hogy felvettem. Nagyon kényelmetlen volt. Andrét a túl szoros cipője zavarta, Pietrót pedig csak szimplán elkap...

 Andrea: Pénteken negyedik óra előtt a büfében ültünk; én éppen Luca matekháziján ellenőriztem az enyémet (eufemizmus a másolásra), amíg ő ugyanezt csinálta az angolházimmal. Mellettünk Marcello tízóraizott, Pietro pedig valamelyik Pink Floyd-szám akkordmenetét nézegette. Valaki megütögette a vállamat. Federica Porcelli volt az, az egyik kezével a háta mögött. Kettővel járt alattunk, Marcellóval egy évfolyamra. – Tudom, hogy nagy szarban vagytok – mondta –, de itt a segítség. Érdekes volt a kontraszt a színes csíkos pulóvere és a szavai között. Kihúzta a kezét a háta mögül, amiben egy vörös hajú, pelenkás, műanyag kisbabát tartott.  Kellett egy kis idő, mire felismertem, hogy ez egy Magic Baba. Be kellett tenni őket a hűtőbe, és akkor a pelenkájuk kék vagy rózsaszín lett. Innen lehetett tudni, hogy fiúk-e vagy lányok. Az oviban a csajok meg voltak őrülve értük.  – Ez simán elmegy Jézuskának – folytatta Fede. – Betekeritek valami anyagba, és ennyi. – Honnan tudod, hogy nin...

 Pietro: – Hát, ez siralmas – sóhajtott fel Luca, ahogy végignézett a padján sorakozó figurákon. Volt ott Han Solótól kezdve Tini Nindzsa Teknőcökön át egy Kinder tojásból származó vízilóig minden, de egyiket se tudtam elképzelni egy betlehemi jászolban. – A Tini Nindzsákat még értem, mert kopaszok, de Csubakka miért? – tette fel Andre a kérdést, ami bennem is azóta motoszkált, hogy Luca kivette a vukit a táskájából. – Hogy Han Solo ne legyen egyedül – vont vállat. – Amúgy meg a Jézuska nem kopasz. Vagy hol láttál te kopasz Jézuskát? – Az Uffizi-képtárban. Egy egész terem tele van kopasz Jézuskákkal. – Szerintem rosszul emlékszel – mondtam. – De legalább most már értem a vízilovat – emeltem fel a kinderfigurát a padról. – Amúgy ez egy nőstény. Virág van a füle mögött. Erre Luca elnevette magát, Andre pedig kikapta a kezemből a vízilovat, hogy jobban megnézze. – Basszus, rosszat hoztam el – mondta. – De a koncepciót értitek, nem? – Ja – bólogatott Luca. – És a víziló sztornó. – Akko...

  Olaszországban december 8. ünnepnap, a szeplőtelen fogantatás napja. Ők ilyenkor díszítik fel a karácsonyfát. Elio: Szakadt az eső, amikor kijöttem a próbateremből. Reggel óta mást se csinált. Tizenegykor kiment ebédszünetre, aztán folytatta tovább. Még hogy napsütötte Toszkána, puffogtam magamban, miközben a nyakamat behúzva mentem a kocsihoz. A telefonomat az anyósülésre dobtam, nem érdekeltek az értesítések, egyiket sem akartam látni. Két dolgot akartam: pizzát rendelni és megnézni egy darabolós horrort. Bármit, csak ne kelljen karácsonyfákra gondolnom. Évek óta ez volt az első december 8., amikor nem tudtam hazamenni Nápolyba, mert másnap Milánóban léptünk fel, ami nincs olyan messze, de mi az a zenekar vagyunk, akikkel ha valami megtörténhet, az meg is történik: rossz helyen jövünk le az autópályáról, elütünk egy birkát, vagy mondjuk valamelyikünk rosszul lesz egy benzinkutas szendvicstől. Nem akartunk kockáztatni. Úgy voltam vele, hogy felnőtt ember vagyok, csak kibírom, ho...

 Pietro: – Te látod valahol? – Szerintem nincs is itt. A Francesco Petrarca Gimnázium 124-es terme, szerda délután fél 3. Andre és Luca gondterhelten álltak a leghátsó padnál. Előttük egy kartondoboz, benne színes figurákkal, ami csak egy dolgot jelenthetett: itt a karácsony. A suliban régi hagyomány a jászolállítás: minden osztálynak van egy sajátja, amelyhez egész decemberben adják hozzá a figurákat, hogy aztán az utolsó tanítási napon megszülessen a Kisjézus, mi pedig januárig ne is lássuk az iskolát. Idén Andre és Luca kapta a nemes feladatot, hogy vigyázzon a jászolra. Én csak szolidaritásból voltam velük. Meg mert csak fél négyre kellett mennem a fogorvoshoz. Régen sokkal durvább volt az egész jászolosdi: minden osztály maga találta ki, hogy milyen legyen a betlehemi jelenet. Volt, hogy kilopták a figurákat egymás terméből és másikra cserélték, hogy vajon észreveszik-e. Akadt olyan figura, aki a téli szünetig minden betlehemben megfordult. Akkoriban ez verseny volt: a legszeb...

 Livio: Kilépve a túl melegre felfűtött teremből két dologra vágytam: friss levegőre és egy cigire. Úgy, ahogy voltam, mentem a hátsó ajtó felé, ami előtt ugyanúgy ott volt egy fém hamutartó, mint amikor még én is ide jártam. Mélyeket szippantottam a hideg decemberi levegőből, miközben kihalásztam a cigisdobozt a zsebemből. Elviselhetetlenül meleg volt odabent, pláne Mikulásruhában. Lehúztam a szakállamat az állam alá és végre rágyújtottam. A falat támasztva fújtam a füstöt, miközben arra gondoltam, milyen abszurd, hogy az oviban cigizem, Mikulásnak öltözve. Muszáj volt csinálnom erről egy képet - na nem az Instára, hiszen nem tartozik a világra, hogy Livio Mazzero, a Venti Moderati zenekar dobosa másodállásban óvodai Mikulás. Nem, ezt a nővéremnek küldtem el, aki szintén hordta azt a rémes lila egyenköpenyt, amit még most is viselnek az ovisok. Pár éve dobta fel a Facebook, hogy az apuka, aki vállalta a Mikulás szerepét, mégse tudott elmenni, és az óvónénik végső kétségbeesésükben...

Amikor azt írtam, hogy a kihívásban lesznek teljesen random hülyeségek, akkor pont az ilyenekre gondoltam. Andrea: Az eladólány szeme elkerekedik, amikor belépünk a turkálóba. Vajon felismert minket? Valószínűbb, hogy csak az lepte meg, hogy négy férfi egyszerre van a boltban, pedig Halloween már elmúlt. Ahogy az imént végigmentünk a Corso Italián, az jutott eszembe, hogy olyanok vagyunk, mint a toszkán Szex és New York. Csak mi cipők helyett hangszerekre költenénk el irreálisan sok pénzt. Luca, a két lábon járó káosz lenne Carrie, ha már úgyis mindent dokumentál. Az örök optimista Elio Charlotte, és az lenne a leghőbb vágya, hogy a Rolling Stones magazinban mutogathassa a gitárjait. Livio persze Samantha, bár az ő kalandjairól csak szűkszavú beszámolókból értesülhetnénk. Én meg Miranda lennék: cinikus és zárkózott, aki mindig túleteti a macskáját.  Amint elhaladunk egy kosár plüssállat mellett, elkezdjük megvitatni egymással, hogy melyikünk csaja lájkolta valami random basszgitáro...

  2023. Október 18. Szerda Andre vs takony: 1-1. Reggelinél eszembe jutott, hogy ha már karácsonyra hozunk ki új dalt, csinálhatnánk adventi naptárat, hogy minden nap posztolunk valami ünnepváró hülyeséget. Rekreálhatnánk régi fotókat, meg ilyenek. Le is videóztam, ahogy a stúdióban díszítjük Elio csúnyácska műfenyőjét. Azt mondta, a szomszédjuk selejtezte ki, erre a pszeudokarácsonyra teljesen jó, mert Hector se nagyon tud benne kárt tenni. Pedig próbálkozott becsülettel. A gitár és a billentyű kész, már csak az ének van hátra. A többieknek tetszett a naptár, december második felére simán összerakjuk. Jöttek is az ötletek: Livio rénszarvasos gatyájától kezdve átköltött dalokig minden van a listán, de azért még kell a menedzseri áldás, hogy mehet-e. Este megkérdeztem anyát, van-e rólam otthon valami rekreálható karácsonyi gyerekkori kép. Rosszabb esetben videó. Azt mondta, megnézi. Október 19. Csütörtök A takony ellenére Andrénak sikerült felénekelnie a dalt, aminek nagyon örültünk...

 2023. Október 16. Hétfő "Vonulj stúdióba!" - mondta Hamlet Opheliának. Vagy valami ilyesmi. Ha Ophelia nem is, mi  bevonultunk. Ahhoz ugyanis, hogy karácsonyra ki tudjuk hozni az új számunkat, októberben fel kell vennünk, hogy beleférjenek az utómunkálatok, a klipforgatás meg minden, hogy az új dalt aztán oda lehessen tenni a fa alá. Francesco, a hangmérnökünk piros kötött pulcsiban várt bennünket, rajta táncoló mézeskalács emberkékkel. Mi csak pislogtunk nagyokat, hogy most ennyire elnéztük a naptárat, vagy mi van, mire Fra közölte velünk, hogy ő karácsonyi számra készült. Mondtuk neki, hogy nem, karácsonyRA készülünk új számmal, de az nem karácsonyi lesz. Különben is, milyen karácsonyi dalt írna egy rockzenekar? Nem tudom eldönteni, hogy Fra ettől most csalódott lett, vagy megkönnyebbült. Később Elio megsúgta, lehet , hogy ő a hibás, amiért a hangmérnök félreértette a dolgokat. Vagyis direkt volt. Valahol sejtettem. Összeraktuk a dobszerkót, közben megismerkedtünk Hectorra...

Luca: Belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy nem lettem fotogénebb. Egy kicsit felborzoltam a hajam, hogy kinézzen valahogy, majd az ingem zsebéből előhúztam egy zöld díszgömböt, és beakasztottam a fülbevalóm helyére. Ekkor Livio lépett ki a vécéből, de az új kiegészítőm láttán majdnem visszafordult. – Jesszusom, az meg mi? – mutatott a fülemre. – Díszgömb. Luciától kaptam kölcsön. Kéred a párját? – Inkább a halál - rázta a fejét Livio, majd távozott. – Nem értem, mi bajod van. Szerintem tök jó – szóltam utána. Igazából tudtam, mi a baja. Gyűlöli a karácsonyi slágereket, és most pont egy ilyet készültünk videóra venni. De hát ez van, ha adventi naptárat akarunk csinálni, akkor el kell viselnünk az olyan borzalmakat is, mint a Santa Claus Is Coming to Town . – A Last Christmas is lehetne – vigasztalta Andre, miközben a mikrofonkábelt tekergette az ujjai között. Livio erre olyan arcot vágott, mintha meztelencsigát akartunk volna etetni vele. Elio, akin karácsonyi manós póló volt...

Ez egy Lackfi Kreatív Írás-házinak indult, amit aztán nem sikerült befejezni - mostanáig. A próbaterem, ahol élünk, nyáron lett kifestve. Kaptam új szőnyeget is, mert a szőnyegvároshoz már nagy vagyok. Alig férünk el: Pietro, a gitárjaink meg én.  A próbaterem, ahol élünk, a tűzoltóság mellett található. Marcello szerint olyan hangosak vagyunk, hogy nem hallják tőlünk a hívást. A tűzoltóságot végül lerombolja a papucsos Godzilla, aki egy jól sikerült szóló után elvéti az ugrást, és ez jó néhány lego tűzoltó életébe kerül. A próbaterem, ahol élünk, egy dohos szagú garázs. A dobszerkó mögött Marcello ül, és sokkal jobb, mint amire számítottam. Még Pietro se tudta, milyen rejtett képességei vannak az öccsének. A próbaterem, ahol élünk, a firenzei ifjúsági tábor 23-as szobája. Az óvodai nemezisem egy zseblámpába üvölt egy Green Day-számot. Már nem utáljuk egymást, pedig annak idején véres leszámolásba torkollott az az eset, amikor Andre képes volt ellopni előlem Menyhért szerepét a bet...

 Kedves Látogató! Ez itt a Venti Moderati zenekar blogja, egy adventi kihívás, egy emberkísérlet. Az elmúlt években többször csináltam adventi fanfiction kihívást, vagyis minden nap írtam egy rövid történetet, ami valamilyen fandomhoz kapcsolódott. Idén egy teljesen random ötletnek köszönhetően elhatároztam, hogy kipróbálom ugyanezt saját karakterekkel is. A Venti Moderati még nyáron jutott eszembe, amikor különböző hátterű zenészeket eresztettem össze egy nemzetközi alkotótáborban (akkor még nem volt nevük), aztán elkezdett foglalkoztatni a saját történetük. Mire lehet itt számítani? 24, karácsonyi témájú rövid írásra; lesznek közöttük olyanok, amelyek együtt adnak ki egy összefüggő történetet, de önálló sztorik is; lesz olyan, ami kidolgozottabb, és biztos olyan is, ami totál hülyeség. Lehet, hogy karácsonyig nem is érek a végére, lehet, hogy a felénél rájövök, hogy nem működik ez az egész - ettől emberkísérlet. Biztos lesz olyan nap, amikor nem tudok új sztorit felrakni, de olya...