Venti Moderati

Andrea: Zsebre vágtam a kezem, pedig annyira nem is volt hideg. Kellett egy kis friss levegő a nagy családi ebéd után. Úgy éreztem, gurulok ki a házból, olyan sok volt a kaja. És nem csak azért, mert ilyenkor Fabiola néniből kijön a kisebbségi komplexus, és emiatt mindig annyi sütivel állít be, hogy azzal az egész utca jóllakhatna. Most is olyan hatalmas panettonét hozott, hogy az jutott eszembe: ez tuti megette a cukrászt, aki csinálta, és csak idő kérdése, hogy elinduljon, és elfogyassza a családomat ebédre, majd vacsorára felfalja a fél várost. Reggel a híradóban mutatnák, ahogy Firenze felé tart az autópályán. Nem a süti üldözött el, és nem is Fabiola néni (bár ő mindig közel áll hozzá), de mozgásra volt szükségem és levegőre. Egy idő után sok lett, hogy nagypapa politikáról vitatkozik a nagybátyámmal, anyám Pasquale barátnőjének menyasszonyi ruháját látva sikongat örömében, apám próbálja a betlehemet megmenteni az unokaöcsémtől, akinek csak a az előétel és a leves között két királ...

 Luca: Reggel tízkor teljes pánikban ébredtem arra, hogy december huszonötödike van, az összes ajándékom a próbateremben, és persze egyik sincs becsomagolva. Két óra múlva pedig kezdődik a nagy családi ebéd. Kipattantam az ágyból, azt se néztem, mit veszek fel, a nadrágomat magamra rángatva ugráltam ki a konyhába, hogy csináljak egy kávét. Közben majdnem átestem szegény kutyán, aki nem értette, mi ütött belém. Lucia felnézett a telefonjából, és felvonta a szemöldökét, hogy most épp mi van. – Még el kell mennem a próbaterembe – hadartam. – Ott az összes ajándékom. Majd anyáéknál találkozunk, jó? – Nem holnap megyünk a szüleidhez? – kérdezte. – De holnap már huszonhatodika van. Lucia pislogott kettőt, majd lenézett a telefonjára, aztán vissza rám. – Szívem, ma még huszonnegyedike van. A kezemben megállt a kiskanál. Huszonnegyedike? Látva a döbbent arcomat, elém tartotta a telefonját, hogy lássam a dátumot. És tényleg: December 24, 10:06 - állt a kijelzőn. – Azt álmodtam, hogy már kar...

 December 19. Kedd Visszatérés a városházára. Ezt most úgy írtam le, mintha nem mennénk vissza kábé minden évben, pedig mióta szerepeltünk a karácsonyi műsorban, mindig hívtak minket fellépni. Szerintem Marco Balzoni úgy van vele, hogy “ezeket a hülyéket legalább ismerem,” plusz, az utóbbi években vagy százötvennel többen tudták meg, hogy létezik egy Montevarchi nevű város Toszkánában, és ez nekünk köszönhető. Teltház volt. Mármint a terem amúgy sem túl nagy, és Elión kívül mindenkinek ott volt a családja, de ők csak vagy két sort töltöttek fel, a többi helyen nem rokonok ültek. És hogy kik? Többek között Gianna Allegri, ami meglepett, mert úgy tudtam, Rómában ír valami tévéműsorba. Ott felmondott, januárban kezd majd egy csapat firenzei humoristánál, addig meg hazaköltözött. Ez legalább megmagyarázta, miért volt Andre a szokottnál is idegesebb koncert előtt.  Megértem, mert az elmúlt tíz évben olyan volt a kapcsolatuk Giannával, mint egy lemezkiadóval időpontot egyeztetni: ha...

 Elio: Ahogy leszedtem a konyharuhát a tál tetejéről, és hárman hajoltunk a barnás színű tésztagombóc fölé, biztos voltam benne, hogy a mézeskalácssütést is felvesszük majd a “soha többé” - listánkra a karácsonyi dalok átköltése és a long island ice tea mellé. Még soha nem láttam olyan szomorú tésztát, mint a miénk. – Ennek nem kellett volna megkelnie? – kérdezte Andre. – A hűtőben volt - mondta Luca. – Ott nem nagyon kel meg semmi. – A receptben nincs semmi, ami megkelhetne – néztem rá a telefonomra. Létezik egy olyan sztereotípia az olaszokról, hogy jól boldogulnak a konyhában. Nos, főzni tudunk, de sütni… na, azt nem. Pedig a városi jótékonysági sütivásárba beszállni jó ötletnek tűnt. Bár anno a Titanicról is ezt mondták. – Tehát, ez itt még mindig az Inverz Sütimester – fordult Luca  a saját telefonjához, amelynek a kamerája természetesen rögzítette az egész folyamatot. Arról szerencsére sikerült lebeszélnünk, hogy élőben közvetítse a sütést az Instán, amiből így nem tudtu...