December 11 - A karácsonyi bál (1.)
Luca:
A tornateremben csak a bordásfalra tekert karácsonyi égősorok világítottak, a mászórudak alatti hangfalakból szólt a zene (már megint Mariah Carey), és a terem közepén szépen felöltözött diákok táncoltak párokban vagy kisebb csoportokban, a tanárok vigyázó szemei előtt. Ez nem egy szokványos sulidiszkó volt, hanem Karácsonyi Bál, ezért nézett ki mindenki úgy, mint valami amerikai filmben. Azért reméltem, itt senkit nem öntenek majd nyakon disznóvérrel.
A magam részéről én annyira nem értettem, miért volt ez a nagy felhajtás, hiszen ezek ugyanazok az emberek, akikkel minden nap találkoztunk, csak most kiöltöztek. Jó, a lányok tényleg csinosabbak voltak a szokottnál, de most komolyan, Ludovica Rossi estélyiben is egy hárpia.
Andre, Pietro és én az egyik padon ültünk, a bordásfalnak vetett háttal. Meglazítottam a nyakkendőmet. Hiába voltak rajta hóemberek, már bántam, hogy felvettem. Nagyon kényelmetlen volt. Andrét a túl szoros cipője zavarta, Pietrót pedig csak szimplán elkapta a bulik melankóliája, ahogy a táncolókat figyelte.
– Azt hittem, ennyi idősen már mi leszünk a három napkeleti bölcs – sóhajtotta. – Erre átnéznek rajtunk az emberek, és inkább mi vagyunk a három napkeleti... – itt elakadt a gondolatmenetben -, ööö... izé...
– Pöcs? – segítette ki Andre.
– Az – helyeselt. – Köszi.
– Talán táncolnunk kéne – dünnyögtem.
– Én nem táncolok – jelentette ki Pietro.
– Én meg nem tudok táncolni – mondta Andre.
– Én se tudok – tettem hozzá, ennek ellenére lehet, hogy akkor jobban éreztük volna magunkat.
– Akárhogy is, ránk férne egy jobb társadalmi megítélés – összegzett Pietro. – Nézzétek meg Marcellót – bökött a fejével az öccse irányába, aki éppen egy csapat lánnyal táncolt, és élvezte.
– Jó, de Marcellónak babaarca van – érvelt Andre, én meg nem hittem el, hogy már megint itt tartunk.
Mióta mindhárman kosarat kaptunk Federica Porcellitől, azóta többször jött fel, hogy Marcello mennyivel jobban néz ki nálunk, és ez mennyire igazságtalan. Mintha minden csak ezen múlna!
– Na jó, nekem ebből most lett elegem – álltam fel a padról.
Úgy éreztem, mindjárt felrobbanok. Igen, Marcello helyes fiú, mert nincsenek elálló fülei, viszont cserébe zöld a szeme, de emellett baromi jó dobos. Pietrónak lóarca van, de senki nem gitározik úgy, mint ő, és Andre… olyan a hangja, hogy ha egyszer elkezd énekelni, pont nem érdekel senkit, mekkorák a fogai.
– Felkérsz valakit? – kérdezte Pietro.
– Dehogy, nem vagyok hülye – ráztam a fejem. – Lehet, hogy most láthatatlanok vagyunk, de ha mi játszunk a farsangi bulin, akkor nem tudnak majd minket nem észrevenni.
Pietro és Andre döbbenten pislogtak. Eddig csak pár haverunk tudta, hogy van egy zenekarunk, és néhányuk szülinapján el-eljátszottunk pár számot, de eddig még nem mertük az iskolának megmutatni magunkat. Most itt volt az ideje, legyen ez bármilyen ijesztő is.
– De nem te mondtad a múltkor, hogy a műsorunk nem elég ütős? – vetette közbe Andre.
– Farsangig még van két hónap, addigra megcsináljuk, hogy olyan legyen – mondtam, vigyázva, hogy ne remegjen a hangom, ugyanis minden elszántságom ellenére én is paráztam rendesen. – Itt az ideje, hogy a világ megismerje a Venti Moderatit.
– Vagy legalábbis az iskola – pontosított Pietro.
– Na, mit szóltok? – kérdeztem.
– Én benne vagyok – mondta Andre, és halványan elmosolyodott.
– Én is – bólogatott Pietro -, és szerintem Marcello is, ha végre letolja az arcát a táncparkettről.
– Amúgy nem azért, de az öcséd úgy néz ki, mint aki tudja, mit csinál – jegyeztem meg.
Marcello ugyanis éppen Fedével keringőzött, akitől a Magic Babát is kaptuk.
– Még jó, hogy! Három évig jártunk táncolni! – mondta Pietro, ám ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, rögtön meg is bánta, hogy megszólalt.
Hogy mi van?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése