December 18 - Kartonfelhők
Pietro:
Most, hogy tudtuk, Gianna is a városházán van, elhatároztuk, hogy bevesszük a műsorba, mert ha valaki, akkor ő tudna is kezdeni vele valamit. Az a szerkesztő ritka nagy barom volt, és remélem, éppen csuklik, mert elég sokat emlegetjük. Miatta szívunk itt ezzel a fos szöveggel meg Marco "Leszarom" Balzonival, miközben valami olyat is csinálhatnánk, aminek értelme is van.
Reggel Gianna azzal hajtott el minket, hogy bármelyik percben megjöhetnek a pásztorok a gyapjúval, azzal ment is az előtérbe, hogy fogadja őket. Azt hittem, ez valami lekoptató duma, de tényleg jött három fazon több doboznyi gyapjúval. Nekünk kellett felhordani az emeletre, hogy aztán a gyerekek majd használhassák a kézműves foglalkozáson.
– Olyan havas felhő lesz? – kérdeztem, ahogy mentünk felfelé a lépcsőn.
Két összeragasztott kartonlap között vékony, aranyszínű szalagra felfűzött gyapjúdarabok – már akkor is ezt csinálták, amikor mi voltunk gyerekek. Gianna bólintott.
– Tök durva, hogy ilyen még mindig van – jegyeztem meg.
– Mi is csináltunk ilyet kiskorunkban - nosztalgiázott Andre. – Akkor derült ki, hogy nincs kézügyességem.
– Az enyém még most is fent van a fán – mondta Luca. – Pedig nagyon kis nyomi szegény, de anyám ragaszkodik hozzá.
– A mieink már szerintem abban az évben eltűntek, amikor csináltuk őket – mondtam. Fogalmam sincs, hová lettek, bár visszagondolva a gyerekkori rajzaimra, talán ez nem is akkora baj.
– Ha gondoljátok, nézzetek be délután – javasolta Gianna. – Jó lesz.
*
Ó, nem, ez felnőtt fejjel rettenetesen ciki. Főleg, amikor látod, hogy ötéves kiskölykök szebb felhőket vágnak ki, mint te.
– De Gianna, legalább nézd meg a próbát, hogy lásd, mennyire borzasztó – kérleltem, miközben egy zsebkendővel próbáltam felitatni a két felhő között kifolyt ragasztót.
– Meg hátha eszedbe jut valami - tette hozzá Andre.
– Sajnálom, fiúk - rázta a fejét a lány –, de nem lehetek a mogorva, alkoholista edző, aki egy csapat lúzerből olimpikont csinál.
– Szerintem pont láttam azt a filmet – jegyezte meg Luca.
– Ööö… ez nem egy konkrét film, csak egy analógia. De a lényeg, hogy a mogorva, alkesz edző ért hozzá, én meg nem. Nem tudok írni.
Andre egy hörgéssel letette az aranyszálat (mire három kislány nézett rá rémülten), és felé fordult, ami nem ment egyszerűen, hiszen Gianna folyamatos mozgásban volt, hogy a gyerekeknek tudjon segíteni.
– Nem hízelegni akarok, de a szöveg, ami most van, annyira borzalmas, hogy annál te úgy is sokkal jobbat írsz, hogy nem tudsz írni – mondta.
A lány hitetlenkedve felnevetett, majd lesütötte a szemét. Hiába próbálta, nem sikerült a mosolyt eltüntetni az arcáról.
– Na jó, tudjátok mit? – nézett fel végül. – Bemegyek a próbátokra. De nem azért, amit mondtál – mutatott Andréra, aki elégedetten vigyorgott ránk. – Csakis azért, hogy utána nemet mondhassak és leszálljatok rólam. Mert higgyétek el, nem tudom megcsinálni.
Biztos voltam benne, hogy meg tudja, hiszen annak idején öt figurából és egy fél mondatból is össze tudott rakni egy sztorit. Hátha most is csak a kezdőlökésre volt szükség, és azt reméltem, ezt a mi rettenetes próbánktól megkapja.
Marcót meg se kérdeztük, hogy Gianna bejöhet-e, ugyanis mióta kiadott nekünk néhány utasítást, azóta az előadóterem felé se nézett. Felőle akár Cluedózhattunk volna is próba helyett. Mondjuk, még lehet, az is jobb lett volna, mint a mostani szövegkönyv.
– De csitt, mi fény dereng az ég alján? – olvastam pásztorként a színpadon.
– Tán egy lámpás az? – kérdezte Marcello.
– Á, fénylőbb az annál – legyintettem. – Egy tűzgömb lesz az.
– Vagy csillag!
Kimondva még rosszabb volt az egész, mint olvasva. Gianna egyetlen szó nélkül nézte végig a próbát, amit valahol sajnáltam, mert abban bíztam, hogy a felénél megállít bennünket azzal, hogy van egy ötlete. Azonban csak ennyit mondott:
– Kérem azt a szöveget.
Mind a négyen lelkesen nyújtottuk felé a kissé gyűrött papírkötegünket, hiszen tudtuk, hogy ez mit jelent.
– De nem ígérek semmit – tette hozzá gyorsan.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése