December 19 - A Mikulás és a Befana
A címben szereplő Befana egy boszorkány, aki január 5-én éjszaka látogatja meg az olasz gyerekeket, és aki jó volt, annak édességeket, aki rossz, annak pedig szenet hoz.
Andrea:
Úgy tűnt, ez a szöveg annyira rettenetes, hogy még Gianna Allegrin is kifogott. Szomorúan vettük tudomásul, hogy minden próbálkozása ellenére ő sem tudott vele mit kezdeni. Szerinte ez annak volt a jele, hogy Carlo Bottoni, a szerkesztő igazat mondott, pedig szerintem ez csak azt bizonyította, hogy a műsor menthetetlen. De legalább már volt egy kartonfelhőm, amit tudtam anyámnak mutogatni, valahányszor megkérdezte, mit csinálunk a városházán önkénteskedés címén.
Giannát azonban nem tudtam kiverni a fejemből. Ő, aki mindig tele volt ötletekkel, most gyapjúszállítmányokat vesz át? Nonszensz. Úgy éreztem, tennem kell valamit, hogy kimozdítsam ebből az állapotból. Vagy legalább felvidítsam egy kicsit. Így aztán, amikor éppen nem voltam színpadon, észrevétlenül kislisszoltam az előadóteremből, be Gianna irodájába.
– Tényleg sajnálom, de ne mondjátok, hogy nem szóltam – mondta, amikor meglátott.
– Igazából nem ezért jöttem – kezdtem, miközben az ujjaim az asztalán kerestek maguknak támaszt.
– Hanem?
– Ööö… van valami dolgod munka után? Mert elmehetnénk Arezzóba. Már megnyitott a karácsonyi vásár, és gondoltam, hátha…
– Eszembe jut róla valami? – vonta fel a szemöldökét. – Ügyes próbálkozás, de nem fog.
Nem mondom, hogy nem merült fel bennem, de most tényleg nem ez volt az elsődleges célom. Persze, a műsor is érdekelt, de Gianna jobban. Rossz volt hallgatni, amiket mondott. Nem fog eszébe jutni róla semmi? Pont neki? Két évig ültem mellette angolon, és minden második mondat után felröhögött, mert eszébe jutott róla egy dal vagy egy film.
– Én arra gondoltam, hátha jobb kedvre derít – mondtam.
– Nem is tudom…
– Van vesztenivalód? – kérdeztem, és még én is meglepődtem a saját bátorságomon. Vagy inkább a kétségbeesésemen?
Tényleg szerettem volna segíteni neki. Bottoni teljesen kicsinálta. Láttam Gianna műsorait. Most komolyan, ha benne nincs meg az, amitől író lesz az ember, akkor kiben van?
– Nekem már nincs – dünnyögte keserű mosollyal.
– Akkor fél ötkor az előtérben?
– Legyen.
Ezután egész nap vigyorogtam, mint egy idióta, de nem bírtam a többieknek elmondani, hogy miért.
*
Ahhoz képest, hogy hétköznap volt, egész sokan mászkáltak az arezzói karácsonyi vásárban. Az épületek között arany és ezüst égősorok világítottak, alattuk kis bódékban árultak díszeket, hógömböket, betlehembe való figurákat, meg mindenféle kézműves dolgot. Az egyik közeli utcában jégpálya is volt, a levegőben sült húsok és forralt bor illata terjengett.
– Tudod, miért szeretek idejönni? – kérdeztem Giannát, amikor megálltunk egy üres asztalnál, egy-egy gőzölgő bögrével a kezünkben.
– Mert itt jobb a forralt bor, mint otthon? – tippelt a lány, és láthatóan jobb kedve volt, mint amikor elindultunk a városházáról.
– Mert a tömegben tök jó mondatokat lehet elkapni, ha az ember kinyitja a fülét.
És tényleg; több dalszövegembe kerültek bele olyan sorok, amiket innen-onnan elkapott mondatok ihlettek.
– Szóval te gyűjteni jársz ide – állapította meg Gianna.
– Igen, de ez titok. Nem mondhatod el senkinek – kötöttem a lelkére.
– Eszem ágában sincs – nyugtatott meg mosolyogva.
Aztán elhallgattunk. A tömeget figyeltük, hátha észreveszünk valami érdekeset. Ám egyelőre csak a tömeg moraja keveredett a Winter Wonderland refrénjével.
– Nem mondtad, hogy ez csúszik, bazmeg! – Hallatszott a koripálya felől, mire Giannával elnevettük magunkat.
– Oké, nem pont ilyenekre gondoltam – ismertem be.
Kicsivel később szúrtam ki egy idősebb párt, akiknél egy-egy mikulásvirág volt. A pasas kicsit félszegnek tűnt, és a nő is mintha zavarban lett volna.
– Nézd, az ott szerintem egy randi – mondtam.
– Sőt, vakrandi – tette hozzá Gianna. Ezek szerint már ő is a párt nézte. – Biztos azért van náluk a virág.
– Esélyes – bólogattam, ahogy a két öreget figyeltem.
Aztán egyszer csak Gianna elkapta a karomat.
– Szerinted a Mikulás randizna a Befanával? – kérdezte tágra nyílt szemmel.
– Simán – feleltem. – Elvégre mindkettő öreg és ajándékokat osztogatnak.
– Elnézést, ön hirdetett Mikulásvirág jeligére? – folytatta Gianna, majd hirtelen a szája elé kapta a kezét. – Úristen. Van egy ötletem!
Onnantól kezdve mintha kicserélték volna: máshogy beszélt, az arca kipirult, a szeme csillogott. Utoljára a gimiben láttam ilyennek. Talán ezért babonázott meg a hirtelen visszatért lelkesedése, de egy darabig csak bámulni tudtam rá. Amikor felnézett a határidőnaplójából, fülig ért a szája.
– Köszi, hogy elrángattál ide – mondta.
– Szívesen – feleltem, és nem tudtam nem visszamosolyogni rá.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése