December 20 - Adeste fideles
Andrea:
Amikor elhallgattam, valami olyasmi történt, amit a városháza karácsonyi műsorán utoljára gyerekkoromban tapasztaltam: tapsoltak. Nem udvariasságból, hanem azért, mert tényleg tetszett nekik. Mondjuk, ezen az is sokat segített, hogy az Adeste fidelest tettük a végére, amit a közönség is énekelhetett velünk. És Pietrónak még egy jó kis gitárszóló is belefért.
Ahogy felsorakoztunk a meghajláshoz, megláttam Giannát az ajtóban. Elengedtem Luca kezét, és kimentem érte, hiszen ha Marco Balzoni feljött a színpadra, akkor neki is ott volt a helye.
Marcónak igazából nem sok keresnivalója lett volna fent, hiszen egy-két utasítástól eltekintve részt sem vett a próbákon. Arról tudott, hogy Gianna is beszállt, de arról nem, hogy az előző szövegkönyvet rituálisan elégettük, és ő írt egy másikat, amiben ott volt a szentcsalád, a kis dobos fiú, éneklő pásztorok meg a Mikulással randizó Befana. Féltünk, hogy sztornózni fogja, ezért a főpróbáig titokban akartuk tartani, amikor egyszer úgy döntött, megnézi, hogy állunk. Mi észre se vettük, hogy bent van, amíg az egyik jelenetnél el nem nevette magát.
– Ez meg mi a franc? – kérdezte, amikor leálltunk. – Én nem ezt adtam nektek oda első nap!
– Bocsi, Marco, én próbáltam leállítani őket – jött oda Lucrezia, a negyvenes nő a kulturális főosztályról.
Ez a próbálkozás abból állt, hogy egyszer megkérdezte: Marco mit fog hozzá szólni, mire Pietro leszerelte azzal, hogy tuti a nyakába borul majd.
– Hál’istennek, hogy nem sikerült! – tört ki a kéköltönyös. – Mert ez kurva jó!
És akkor valami olyasmi történt, amit ha nem látok a saját szememmel, nem hiszem el. Nem, Marco nem smárolta le ott helyben Lucreziát, hanem valami fura törzsi táncba kezdett az előadóteremben.
– Ezt neked, Fabrizio! – emelte fel mind a két középső ujját, a kulturális főosztályvezető irodájának irányba, és már épp kezdte volna ecsetelni, hogy mit csináljon vele a főnöke, amikor szóltunk, hogy ezt nem a Kisjézus előtt kéne. Erre elhallgatott, de a táncot még folytatta egy darabig.
Így adta áldását a karácsonyi műsor új változatára, és most boldogan gyűjtötte be érte az elismeréseket. De szerencsére, Giannát se kellett sokáig győzködni, hogy kijöjjön. Nélküle ez az egész nem sikerülhetett volna.
*
– Na – léptem oda a lányhoz, amikor már mindent elpakoltunk és a nagyi is megcsipkedte az arcomat, hogy milyen ügyes voltam –, milyen érzés bemutatni Carlo Bottoninak?
– Nem mutattam be Carlo Bottoninak – mondta Gianna, és még a rémes szerkesztő említése sem tudta letörölni a mosolyt az arcáról.
– Konkrétan nem is, de miután azt mondta, hogy nem vagy írónak való, te írsz egy rohadt jó műsort, amit imád a közönség – magyaráztam.
– Az, hogy szeretik, még nem jelenti azt, hogy jó is – mutatott rá. – Azért eddig elég alacsonyan volt a mérce.
– Ez tény, de akkor is, ez az egész mi, ha nem egy méretes középső ujj? – És itt óhatatlanul is eszembe jutott Marco törzsi tánca.
– Jó, de ez nem csak az én középső ujjam. Ezt együtt csináltuk: ti, Vittoria, Lucrezia… ha itt bárki bemutatott bárkinek, az közös volt.
– De a szöveget te írtad.
– Igen, de írhatok én akármilyen frankó szöveget, ha nincs, aki előadja.
– Ez nem igaz, hány dicséretet akarsz még lerázni magadról? – kérdeztem.
– Abban nagyon jó vagyok.
– Nem is tudom, ki ilyen még – csatlakozott hozzánk Luca egy műanyag pohárral a kezében.
Fogalmam sem volt, mire céloz ezzel. Na jó, pontosan tudtam, úgyhogy csak a szememet forgattam.
– Amúgy nagyon jól énekeltél a végén – mondta Gianna, és ettől egyrészt vigyoroghatnékom támadt, másrészt meg beindultak a reflexeim:
– Csak nagyon jó a terem akusztikája, az baromi sokat… – számít, akartam mondani, amikor Luca közbeszólt, a tévés vetélkedők hangeffektjét utánozva.
– Rossz válasz! Mutatom a jót. Hé, Marcello! – kiáltott oda a dobosunknak. – Fasza volt a Little Drummer Boy!
Marcello erre felénk fordult, majd felmutatta a hüvelykujját.
– Köszi! – kiáltott vissza.
– Na, így kell ezt csinálni!
– A basszus is jól ment! – szólt még oda a kis dobos fiú.
– Á, bőven lett volna mit javítani… – kezdte Luca, ám nem hagytam, hogy befejezze, mert elkezdtem hangosan köszörülni a torkomat. – Izé, köszi!
Hogy is van az a mondás a bagollyal meg a verébbel?
*
Később, amikor Giannával és Lucreziával beszélgettünk és borozgattunk, Marco Balzoni jött oda hozzánk olyan arccal, mint aki minimum ufót látott.
– Halljátok, az emelet nagyon fura hely – mondta.
– Mert? – kérdezte Luca.
– Bementem a férfi vécébe, és tudjátok, mit láttam?
– Ugye nem az öcsémet Vittoriával? – nyögött fel Pietro.
– Nőket! Pedig az ajtón kint volt a “Férfi” tábla! Nem értem.
Azonban mi nagyon jól értettük, és épp azon voltunk, nehogy találkozzon a tekintetünk, mert akkor elszabadul a pokol. Szerencsére Lucrezia az egészből semmit nem sejtett, csak Marcót sajnálta.
– Gyere, igyunk valamit, attól majd megnyugszol – vezette el a férfit.
– Elfelejtettük visszacserélni a táblát – állapította meg Pietro, belőlünk pedig egyszerre tört ki a röhögés.
– Amúgy van pont egy ilyen dal – mondta Gianna, miután abbahagyta a nevetést.
Akkor hallottuk először a The Restroom Door Said Gentlemen-t.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése