December 8 - Hagyomány
Olaszországban december 8. ünnepnap, a szeplőtelen fogantatás napja. Ők ilyenkor díszítik fel a karácsonyfát.
Elio:
Szakadt az eső, amikor kijöttem a próbateremből. Reggel óta mást se csinált. Tizenegykor kiment ebédszünetre, aztán folytatta tovább. Még hogy napsütötte Toszkána, puffogtam magamban, miközben a nyakamat behúzva mentem a kocsihoz. A telefonomat az anyósülésre dobtam, nem érdekeltek az értesítések, egyiket sem akartam látni. Két dolgot akartam: pizzát rendelni és megnézni egy darabolós horrort. Bármit, csak ne kelljen karácsonyfákra gondolnom.
Évek óta ez volt az első december 8., amikor nem tudtam hazamenni Nápolyba, mert másnap Milánóban léptünk fel, ami nincs olyan messze, de mi az a zenekar vagyunk, akikkel ha valami megtörténhet, az meg is történik: rossz helyen jövünk le az autópályáról, elütünk egy birkát, vagy mondjuk valamelyikünk rosszul lesz egy benzinkutas szendvicstől. Nem akartunk kockáztatni. Úgy voltam vele, hogy felnőtt ember vagyok, csak kibírom, hogy egyszer nem díszítem a fát a szüleimmel meg a húgaimmal.
Nem bírtam ki. Addig rendben volt minden, amíg a húgaim el nem küldték a fotókat az új díszekről. Akkortól kezdtem egyre nyomorultabbul érezni magam. Pedig a többiek nagyon rendesek voltak: mindhárman hívtak magukhoz díszíteni, de mindegyiket visszautasítottam. Nem azért, hogy aztán a kocsiban sajnáltathassam magam a próbateremből hazafelé, hanem azért, mert nem a díszítés maga hiányzott.
Az hiányzott, ahogy Apával felállítjuk a fenyőt a nappaliban, Anya előszedi a diótörő-gyűjteményét, miközben Laura és Bianca összevesznek azon, hogy idén hova kerüljön a korcsolyázó maci, Stella pedig reménykedik, hogy továbbra sem dobta ki senki a félszemű angyalkát. Az, hogy utána nem tudják eldönteni, mi szóljon a háttérben, aminek az a vége, hogy a Frozen zenéjét hallgatjuk, mert azt mindhárman elviselik. Az, hogy vacsora után Apa előveszi a betlehemi istállót, majd győzködi Anyát, hogy a Beatlesnek igenis helye van a jászol mellett, mire Anya, hogy akkor Toto Cutugnónak is. Aztán jön az, hogy döntsem el én, mert én vagyok a zenész. Én meg mindig azt mondom, hogy rakjuk ki mind az ötöt, mert egyiküket sem akarom megsérteni.
Hazaérve megnéztem az üzeneteimet; Anya írt, hogy hívjam, ha végeztem, és akkor megmutatja a fát. Hát jó, essünk túl rajta. Amikor letettem a telefont, még a horrortól is elment a kedvem. Igazából díszíthettem volna fát magamnak is, de szerintem egyedül fát díszíteni olyan, mint saját magaddal Cards Against Humanityzni. Értelmetlen. Végül Jóbarátokkal vigasztalódtam.
Aztán egyszer csak megszólalt a kaputelefon.
– Szia, futár vagyok – recsegte egy hang. Valami külföldi lehetett, mert nagyon furán beszélt.
– Én nem rendeltem semmit – mondtam. Csak akartam.
– Itt lakik Elio Colonna?
– Igen.
– Itt egy csomag Elio Colonnának.
– És mi az?
– Nem tudom, dobozban van.
Nagyot sóhajtva beengedtem, de ötletem se volt, ki küldhetett nekem csomagot. Amikor meghallottam a közelgő lépteket, kinyitottam az ajtót, de a folyosón nem volt senki, csak Livio.
– Hát te? Nem láttál egy futárt? – kérdeztem, mire elvigyorodott.
– Nem ismerted meg a hangom? – kérdezett vissza röhögve, majd előhúzott egy dobozt a háta mögül. – Csomagot hoztam Elio Colonnának – váltott vissza a futár hangjára.
– Ez meg milyen kiejtés? – Most már én se bírtam ki röhögés nélkül.
– Amilyen sikerül – mondta, azzal a kezembe nyomta a dobozt.
Egy kis műfenyő volt benne.
– Nehogy már te is kimaradj a buliból – mondta Livio.
– De nincsenek is itthon díszeim.
– Nemsokára hoznak a többiek. Kilencet beszéltünk meg.
Mindketten az órára pillantottunk: nyolc óra ötvenkilenc perc volt.
– Beszarás – dünnyögte Livio. – Nem késtem el!
Az olaszokról azt mondják, hogy késnek, és a dobosunkra ez olyan szinten jellemző, hogy akkor is képes elkésni, ha direkt korábbi időpontot mondunk neki. Oda is állítottam az óra alá, és csináltam róla egy fotót.
Ekkor megint csengettek. Andre érkezett, díszekkel és borral. Livio ment ajtót nyitni, mire az énekesünk megjegyezte, hogy pezsgőt kellett volna hoznia inkább. Luca és Lucia fél tíz után értek ide, mert nem tudták eldönteni, hogy az extrém pandoróból pisztáciakrémeset vagy inkább sós karamellásat hozzanak. Végül Nutellásat választottak.
– Amúgy nem otthon kellene fát díszítenetek? - kérdeztem.
– Azon már túl vagyunk – mondta Lucia mosolyogva.
– Tudjuk, hogy megviselt, hogy nem lehetsz most otthon – vette át a szót Luca. – Gondoltuk, felvidítunk egy kicsit. Ez nyilván nem ugyanolyan, de talán jobb, mint a... – a tévére pillantott. – Hé, hol a Texasi láncfűrészes mészárlás?
– Texasban – vontam vállat. – Nem volt kedvem hozzá.
– Talán jobb is így – vélte Andre.
Az, hogy mind eljöttek, majdnem olyan jó érzés volt, mint otthon befejezni a fát. Csak itt nem szólt a háttérben a Let It Go.
– Köszi, hogy jöttetek – mondtam, és aztán már olyanok voltunk, mint a Teletubbyk a műanyag réten. Biztos örült volna a babafejű Hold, ha látta volna a jelenetet az esőfelhőktől.
– Nem akarunk elkezdeni díszíteni? – kérdezte Livio. – Mert ha így folytatjuk, a Jézuska megszületik, mire végzünk.
Így aztán kinyitottuk a bort, felvágtuk a pandorót, beraktuk a Frozen zenéjét, és nekiláttunk feldíszíteni a kis műfenyőt. Mivel öten voltunk rá, negyedóra alatt kész lettünk vele. Aztán csak ültünk és beszélgettünk, amíg el nem fogyott a süti és a bor. Talán itt az ideje új hagyományokat bevezetni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése