December 23 - Csak a szokásos
Luca:
Reggel tízkor teljes pánikban ébredtem arra, hogy december huszonötödike van, az összes ajándékom a próbateremben, és persze egyik sincs becsomagolva. Két óra múlva pedig kezdődik a nagy családi ebéd. Kipattantam az ágyból, azt se néztem, mit veszek fel, a nadrágomat magamra rángatva ugráltam ki a konyhába, hogy csináljak egy kávét. Közben majdnem átestem szegény kutyán, aki nem értette, mi ütött belém.
Lucia felnézett a telefonjából, és felvonta a szemöldökét, hogy most épp mi van.
– Még el kell mennem a próbaterembe – hadartam. – Ott az összes ajándékom. Majd anyáéknál találkozunk, jó?
– Nem holnap megyünk a szüleidhez? – kérdezte.
– De holnap már huszonhatodika van.
Lucia pislogott kettőt, majd lenézett a telefonjára, aztán vissza rám.
– Szívem, ma még huszonnegyedike van.
A kezemben megállt a kiskanál. Huszonnegyedike? Látva a döbbent arcomat, elém tartotta a telefonját, hogy lássam a dátumot. És tényleg: December 24, 10:06 - állt a kijelzőn.
– Azt álmodtam, hogy már karácsony van – motyogtam.
Azért megkönnyebbültem. Két óra alatt tuti nem készültem volna el az ajándékokkal.
– A próbaterembe akkor is be kell mennem, mert tényleg ott vannak az ajándékaim – mondtam. – De legalább nyugodtan be tudom őket csomagolni.
– Én is az enyémeket – mondta Lucia, majd hirtelen elkerekedett a szeme. – Amúgy miért az én pólóm van rajtad?
*
A próbaterem arra is jó, hogy karácsony előtt ott tároljuk az ajándékokat, plusz van egy hely, ahol nyugodtan becsomagolhatjuk őket anélkül, hogy bárki ránk nyitna közben. Mert persze, hogy anyád akkor akar tőled valamit, amikor épp az ő ajándékát csomagolod. A kutya meg mindegyiket összenyálazza. A próbaterem ilyenkor komplett Mikulásgyárrá változik, mert a többiek is itt vannak és csomagolnak. Kivéve Eliót, aki mostanra talán már haza is ért Nápolyba.
Ahogy beléptem, majdnem fordultam is vissza, mert rájöttem, hogy csomagolópapírt meg elfelejtettem venni.
– Én vettem neked is - szólalt meg Andre, miután meghallotta az erre adott, nem éppen a Télapó fülének való reakciómat.
A szőnyegen ült, egy kupac ajándék és némi csomagolópapír társaságában. Fel se nézett, amikor beléptem, de tudtam, hogy mosolyog. A körülményekhez képest elég nyugodt volt. Pedig ilyenkor gyakran eljut oda, hogy a jászol mellett álló utolsó kisbárányt is szidja, főleg, ha elszakad a csomagolópapír.
– Tedd le az ollót – mondtam neki.
– Miért? – nézett fel végre.
– Mert nem ölelgetek embereket éles tárggyal a kezükben.
Azzal úgy, ahogy voltam, még kabátban, mentem, hogy megszorongassam egy kicsit.
– Hé, engem se hagyjatok ki – hallottam ekkor Livio hangját, aki, az illatokból ítélve némi kávéval most jött át a másik szobából. Letette a csészét, és ő is beszállt az ölelésbe. – Amúgy ezt most miért is csináljuk?
– Mert hülye vagyok, azért – mondtam.
– Akkor csak a szokásos – állapította meg, és megveregette a vállam.
– Ja, csak a szokásos.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése