December 21 - The Not-so-great Italian Bake-off

 Elio:

Ahogy leszedtem a konyharuhát a tál tetejéről, és hárman hajoltunk a barnás színű tésztagombóc fölé, biztos voltam benne, hogy a mézeskalácssütést is felvesszük majd a “soha többé” - listánkra a karácsonyi dalok átköltése és a long island ice tea mellé. Még soha nem láttam olyan szomorú tésztát, mint a miénk.

– Ennek nem kellett volna megkelnie? – kérdezte Andre.

– A hűtőben volt - mondta Luca. – Ott nem nagyon kel meg semmi.

– A receptben nincs semmi, ami megkelhetne – néztem rá a telefonomra.

Létezik egy olyan sztereotípia az olaszokról, hogy jól boldogulnak a konyhában. Nos, főzni tudunk, de sütni… na, azt nem. Pedig a városi jótékonysági sütivásárba beszállni jó ötletnek tűnt. Bár anno a Titanicról is ezt mondták.

– Tehát, ez itt még mindig az Inverz Sütimester – fordult Luca  a saját telefonjához, amelynek a kamerája természetesen rögzítette az egész folyamatot.

Arról szerencsére sikerült lebeszélnünk, hogy élőben közvetítse a sütést az Instán, amiből így nem tudtuk volna kivágni a káromkodásokat, azokból meg már most bőven volt, pedig még csak a kelesztésnél tartottunk. Biztosra vettem, hogy mire végzünk a dekorálással, még a Háromkirályok is csuklani fognak, annyit emlegetjük majd őket.

– Sütidilettánsok – próbálkozott Andre, hogy valami normális címet adjon a műsornak. – Vagy ööö… Sütikuruzslók?

– Sütivandálok? – szálltam be én is.

– Ez úgy hangzik, mintha direkt akarnánk tönkretenni őket – mondta Andre.

– Pedig csak véletlenül – vágott ártatlan arcot Luca.

– Valahol megértem Liviót, hogy kihúzta magát ebből – jegyeztem meg.

– Á, csak késik – kelt a védelmére Luca.

– Jó duma – röhögött fel Andre, amikor csengettek.

– Bocs, hogy késtem – kezdte Livio, amint belépett az ajtón. – De jó okom volt rá.

– Nem indult a kocsid, vagy mi? – kérdezte Luca.

– A kocsimmal minden oké. Emiatt késtem – emelt fel egy szatyrot. – Nagyon fogtok szeretni, ha ezt meglátjátok!

Abban bíztam, hogy valami jóféle ír whiskeyt hozott, de kiderült, hogy csak sütiszaggatókat. Ettől kissé alábbhagyott a lelkesedésem, ám amikor Livio az asztalra borította a szatyor tartalmát, visszatért. A kiszúrók ugyanis kottafej, gitár, szaxofon és zongora alakúak voltak.

– A szaxit nem muszáj használnunk – mondta.

– Ne már, az tök jól néz ki! – lelkendezett Luca.

– Ezeket hol szerezted? – kérdeztem.

– Az ütőtanárom adta kölcsön – felelte Livio. – Neki egy csomó zenés cucca van. Cserébe meg kellett hallgatnom az összes tanítványát, aki épp bent volt nála, ezért tudtam csak most jönni.

– Így ha finom nem is, legalább esztétikus lesz, amit csinálunk – nézett bele Luca a kamerájába.

– Magunkat ismerve én erre nem vennék mérget – jegyezte meg Andre.

Jogos. Ez annak az esete, amikor az esztétikai érzék találkozik a kézügyesség teljes hiányával. Ez van, velünk nem érdemes Pictionaryt játszani.

– Mi jön most? – kérdezte Livio.

– Ha már így megkérdezted, kezdheted is nyújtani a tésztát – adtam a kezébe a sodrófát.

– Ennek biztos így kell kinéznie? – pillantott bele a dobosunk a tálba, ahol a szomorú tésztagombóc gubbasztott.

– Nem, de ez volt a legtöbb, amit tehettünk – foglalta össze Luca. – A többi már a szerencsén múlik.

A nyújtás után kiszaggattuk a tésztát: kezdve a hagyományosabb csillag-ember-fenyőfa szentháromsággal, majd folytatva a zenés kiszúrókkal. Persze, ebből volt a több. A maradék tésztából pedig Livio aranyos kis dobverőket formázott.

Azonban amikor kivettük a tepsit a sütőből, a dobverők valami egészen másra hasonlítottak.

– A jó hír az, hogy mégis kelt valamennyit a tészta – jelentette be Luca –, a rossz hír pedig, hogy a dobverőket nem fogjuk tudni használni.

A kissé megduzzadt sütik láttán mindannyiunkból kitört a röhögés. Még szerencse, hogy csak kevés volt belőle.

– Végül is, ez a Perverz Sütimester, nem? – szólalt meg végül Livio.

– Inverz – helyesbített Luca.

– Nem azt mondtam? – kérdezte a dobosunk ártatlan képpel, mire megint elkezdtünk röhögni, bár ezúttal inkább kínunkban.

A dekorálásnál a jobb sorsra érdemes dobverőket elkülönítettük, nehogy kapjanak a cukormázból, de így is, valahányszor valamelyikünk csak rájuk nézett, elnevette magát.

Valamivel később megérkezett Andre és Luca anyja, hogy elvigyék a kész mézeskalácsot, és amikor meglátták szerencsétlen dobverőket, először a fejüket csóválták, majd amikor találkozott a tekintetük, úgy láttam, az ő szájuk is meg-megrándult.

– Azok igazából dobverők – próbálta menteni a menthetőt Livio.

– Persze, dobverők – bólogatott a két anyuka, de látszott rajtuk, hogy egy szót sem hisznek el belőle.

Akaratlanul is eszembe jutott, hogy vajon miket csinálhatott Luca és Andre kiskorukban, ha egy ilyen szerencsétlen balesetre így reagálnak a szüleik. Bár azt meg kell jegyeznem, hogy a lánybúcsú-kompatibilis mézeskalács azért elég finom lett.

(A kép forrása: https://unsplash.com/photos/white-and-brown-stone-fragment---NJPAADTYc )