December 24 - Friss levegő

Andrea:

Zsebre vágtam a kezem, pedig annyira nem is volt hideg. Kellett egy kis friss levegő a nagy családi ebéd után. Úgy éreztem, gurulok ki a házból, olyan sok volt a kaja. És nem csak azért, mert ilyenkor Fabiola néniből kijön a kisebbségi komplexus, és emiatt mindig annyi sütivel állít be, hogy azzal az egész utca jóllakhatna. Most is olyan hatalmas panettonét hozott, hogy az jutott eszembe: ez tuti megette a cukrászt, aki csinálta, és csak idő kérdése, hogy elinduljon, és elfogyassza a családomat ebédre, majd vacsorára felfalja a fél várost. Reggel a híradóban mutatnák, ahogy Firenze felé tart az autópályán.

Nem a süti üldözött el, és nem is Fabiola néni (bár ő mindig közel áll hozzá), de mozgásra volt szükségem és levegőre. Egy idő után sok lett, hogy nagypapa politikáról vitatkozik a nagybátyámmal, anyám Pasquale barátnőjének menyasszonyi ruháját látva sikongat örömében, apám próbálja a betlehemet megmenteni az unokaöcsémtől, akinek csak a az előétel és a leves között két királyt, egy szamarat és egy díjnyertes spanyol tenyészbikát kellett kiszedni a szájából, ami miatt üvölt (már a gyerek, nem a bika), miközben a sógornőm felváltva veszekszik a bátyámmal és a fiával, és ha valamelyikük megáll levegőt venni, akkor Andrea Bocelli tölti ki azt a két másodpercnyi csendet. A konyhában meg lesben áll a hatalmas panettone. Nem csoda, hogy a várost választottam. 

Kint alig volt valaki, mozgó járműveket se nagyon lehetett látni. Szinte minden házban égett a villany; a legtöbb helyen még tartott a karácsonyi ebéd, pedig már délután öt óra is elmúlt. Nem volt senki más, csak Montevarchi és én.

Meg valami, ami a hideg és nedves orrát a kezemhez nyomta.

Először nem ismertem meg, csak azt láttam, hogy egy kutya az. Az első gondolatom az volt, hogy biztos kóbor, és ha nincs szerencsém, akkor nem egy panettone, hanem egy kutya fog ma este megkergetni. Aztán megláttam a pórázt. Majd a kezet is, ami fogta.

– Sejtettem, hogy valahol itt leszel – mondta Luca.

– Neked is kellett egy kis levegő? – kérdeztem.

– Meg neki is – simogatta meg a kutyája fejét.

– Mi van nálatok?

– Leejtettem az ajándékaimat, ami szétrombolta a fa alatti kompozíciót, és miközben próbáltunk mindent visszarendezni, összekeveredtek a címkék – mesélte Luca. – Így csak azután tudtuk meg, melyik ajándék kié, hogy kibontottuk. 

– Lucia hogy bírta?

– Azt hiszem, kezdi megszokni. Nálatok mi van?

– Egy óriás panettone várja a konyhában, hogy megehesse a családomat – mondtam.

– Akkor Fabiola nénikéd megint remekelt – állapította meg Luca.

– Igen.

Amikor találkozott a tekintetünk, elnevettük magunkat.

– Ráadásul ezeket nem is ő csinálja, hanem veszi valahonnan – mondtam.

Sétáltunk tovább a városban, mígnem a kutya egyszer csak megtorpant, és ugatni kezdett valamit a szomszéd utcában. Egy belga juhász fordult be a sarkon, Livióval a nyomában.

– Hát ti? – kérdezte, amikor meglátott minket.

– Kijöttünk levegőzni – foglalta össze Luca. – Te?

– Anyám megint berakta a Mariah Carey összest – sóhajtotta a dobosunk. – Ennél még az is jobb lenne, ha barokk karácsonyi kantátákat hallgatna.

Lucával erre elmeséltük neki a gyilkos panettonét és az összekeveredett címkéket.

– Ú, ilyen nálunk is volt, csak sokkal durvábban – mondta Livio. – Amikor a nagynéném még együtt élt a nagybátyámmal, minden ajándékot ugyanolyan papírba kellett csomagolni, és a címkét belülre rakni. És akkor fogadtak, hogy melyik ajándék kié. Igaz, hogy csak cukorkában játszottak, nehogy belevigyenek minket a rosszba, de nagyon komoly tétek voltak. Ezt csináltuk tombola helyett. De mióta elváltak, azóta ez nincs.

– Ó, akkor jövőre jöhetsz hozzánk nosztalgiázni – mondta Luca, – mert az unokatesóm gyerekei annyira élvezték a káoszt, hogy jövőre tuti direkt összecserélik a címkéket.

Ekkor vettük észre, hogy sikerült bekeverednünk a főtérre. Nem volt ott egy lélek sem, de ment a díszkivilágítás: hátul vidáman  integetett a Mikulás, középen ott állt a nagy fa, előtte a boldog karácsonyt–felirat. Az jutott eszembe, hogy ez pont olyan, egy vihar előtti csend. Mielőtt ideér a gyilkos panettone. Vagy a semmiből megjelenik egy angyal, és azt mondja: ne féljetek, mert megszületett a megváltó. Furán meghitt volt, ahogy ott voltunk a téren: mi hárman meg a két kutya.

Luca elővette a telefonját.

– Gyertek ide – mondta.

– Most akarsz szelfizni? – kérdeztem.

– Nem az volt a terv, de nem hülyeség, köszi. Na, akkor mondjátok, hogy szifilisz!

– Miért pont azt?

– Mert először a három méteres jack kábel jutott eszembe, csak az túl hosszú.

Ezzel elérte a célját, mert elröhögtük magunkat. A fotó után Luca megnyomta a videohívás gombot. Kábé fél perc múlva már Elio vigyorgott ránk a kijelzőről, manósapkában.

– Sziasztok! Mi a helyzet?

– Miért vagy manónak öltözve? – kérdezte Livio. Ez engem is érdekelt.

– Mert három húgom van, azért.

– Akkor még jól jártál, mert akár Olaf is lehetnél – mondta Luca.

– Hát ja. Mármint semmi bajom Olaffal, de nem áll jól a répaorr.

– Rosszkor hívunk?

– Á, dehogy, a tesóim épp most akarnak szarrá verni Monopolyban.

– Ú, akkor nem is zavarunk tovább – vigyorodott el Luca.

– Ne tedd le! Már játszottunk egy partit ma. Hol vagytok?

– A főtéren – pásztázott körbe a kamerával Luca. – Várjuk, hogy egy hatalmas panettone felfalja Andre családját.

– Fabiola néni?

– Jaja.

– Nálunk Mariah Carey megy, Lucáéknál meg a szokásos káosz. Nálatok? – kérdezte Livio.

– Direkt vettem szív alakú csillagszórókat, hogy a csajok örüljenek, erre egyik se akart meggyulladni.

– És még manónak is öltöztettek – röhögött fel Luca.

– De kaptam tőlük zoknit.

– Dobby most már szabad – jegyeztem meg, mire mindannyian elnevettük magunkat.

Üres volt a tér, így nem zavartunk senkit. Még beszélgettünk egy darabig, és egészen megnyugodtam, ahogy ott voltunk együtt, december 25-én este, és arra gondoltam, ha ez egy film lenne, akkor most elkezdene esni a hó. Persze az új számunk szólna a háttérben, még úgy is, hogy nem karácsonyi.

Miközben a hatalmas panettone gurulna Firenze felé.

 (A kép forrása: https://unsplash.com/photos/brown-floral-cushion-AQ_og51xGlE )