Az utolsó dal

 Elio:

Amikor megérkeztem a monetvarchi ifiházba, Luca épp egy létra tetején állva szerelte fel a plafonra a diszkógömböt. Az ifiház egy kávézó és közösségi tér, ahol lehet tanulni, társasjátékozni, vagy csak beülni beszélgetni. Andre itt szokta tartani az óráit, és zenekari szinten is elég sokat jártunk ide, például klipet forgatni. Vagy a sanremói dalfesztivált nézni. Vagy szilveszterezni.

– Nézzétek, megjött a tékozló fiú! – üdvözölt Livio, a kezében néhány tekercs szerpentinnel.

– Későbbre vártunk – mondta Andre a falhoz tolt székek mellől.

– Konkrétan az új évben – szólt le Luca a létráról.

– Hamarabb jöttem – vontam vállat. – Nem akartam, hogy a buliból hazafelé eltaláljon egy régi turmixgép.

– Mi van? – csodálkozott rá Livio.

– Nápolyi szokás ilyenkor megszabadulni a régi dolgokról, amit sokan szó szerint vesznek, és mindenféle cuccokat dobálnak ki az ablakon.

– Környezettudatos megoldás – ironizált Luca.

– A nápolyiak furák – állapította meg Livio.

Ezzel nem tudtam vitatkozni. Felnéztem Lucára, aki még mindig a diszkógömböt bűvölte. Oké, hogy sokat járunk ide, de nem túlzás ez egy kicsit?

– Te miért vagy odafent? – kérdeztem.

– Ő foglalt, érte nem kár – foglalta össze Livio. – De Andrét nem engednék fel.

– Mondtam már, hogy ez hülyeség! – csattant fel az énekesünk, és a kelleténél zajosabban tett le két széket a fal mellé.

– Mi hülyeség? – kérdeztem.

– Hogy a pultos lányok belém vannak zúgva – sóhajtott ingerülten.

Ennek hallatán kissé megnyugodtam. Már azt hittem, lemaradtam valamiről.

– Ja, hát az elég nyilvánvaló – mondtam.

Ahogy arra számítani lehetett, Andre teljesen kiakadt.

– Honnan veszitek ezt a baromságot?

– Ne mondd már, hogy nem tűnt fel, hogy neked mindig szív alakú kekszet adnak a kávéhoz, nekünk meg csak kör meg rombusz alakút – mondta Livio.

– És milyen ábrándos tekintettel nézik, ahogy magyarázod a feltételes módot a gyerekeknek – rebegtettem meg a szempilláimat vigyorogva. 

– Egyszer felejted itt a sáladat, sose látod többé – röhögött fel Luca.

– Ezt csak kitaláljátok – jelentette ki az énekesünk, azzal sértődötten ott hagyott minket.

Mi persze nem bírtuk röhögés nélkül megállni. Főleg, amikor láttuk, ahogy az egyik lány követi őt a tekintetével.

– Nem, igazából azért én vagyok itt, mert közülünk nekem van a legjobb fenekem – mondta Luca –, de nyilván nem akartam ezzel dicsekedni.

Erre Livióval mind a ketten felnéztünk a basszusgitárosunkra. Nagyon kellett összpontosítanom, hogy ne kapjak röhögőgörcsöt, mert akkor Luca tuti leesik a létráról. A dobosunk csak a fejét rázta, de az arca komoly maradt.

– Ha te ezt hiszed, én nem foglak kiábrándítani – mondta.

***

Se questa è l’ultimaaaaaa canzooooneeee…

Az órámra pillantottam. Még vagy négy perc volt hátra az évből. A hangszórókból valamilyen megmagyarázhatatlan okból Marco Mengoni üvöltött, és mi, tökéletes csordavokálban vele együtt. Bár valahol volt értelme, mert ilyenekről szólt, hogy ha ez az utolsó dal, mielőtt felrobban a hold, akkor én ott leszek, hogy elmondjam, hibáztál… Na jó, választhattak volna valami vidámabbat is, mert kezdett az egész nagyon melankolikus lenni. Pedig eddig tök jó volt a buli az ifiházban.

– Banyek, olyan dalokat éneklek, amikről nem is tudtam, hogy tudom őket! – kiabálta a fülembe Andre, már kissé kásás hangon. – Pedig nem is ittam sokat.

– Ezzel én is így vagyok – értettem vele egyet, aztán nagy levegőt véve mind a ketten rázendítettünk a refrénre.

Egyszer csak Livio fékezett le mellettünk.

– Elkéstem? – kérdezte.

– Pont nem - feleltem. – Még van vagy három perc. 

– Király, akkor egy gyors cigi még belefér – azzal ahogy jött, el is tűnt.

– Szerinted visszaér? – vonta fel a szemöldökét Andre.

– Szerintem  a fél cigi még a szájában lesz, úgy fog sprintelni befelé – nevettem el magam.

– Bocsánat, gyerekkel vagyunk – hallottam ekkor Luca hangját, aki három műanyag pohárral egyensúlyozott a tömegben, és minden erejével azon volt, hogy egy csepp se menjen kárba. Őt Lucia követte, két pohárral a kezében. – Már osztják a pezsgőt a szomszédban – mondta, amikor odaért hozzánk. – Hoztunk nektek is – nyújtotta felénk a poharakat.

Andre és én is elvettünk egyet.

– Livio?

– Még kiment egy cigire.

– Visszaér szerintetek? - kérdezte Lucia.

– Mi egy fél cigis sprintre tippeltünk – mondtam, mire Luca, most  hogy már volt szabad keze, a telefonjára pillantott.

– Állom – mondta.

– Mi van, rögtön adóssággal akarod kezdeni az új évet? – vigyorgott a képébe Livio, aki a semmiből bukkant elő ismét. – Most mit néztek? Rájöttem, hogy nincs több cigim. Majd jövőre kérek valakitől.

Ekkor Lucia felemelte a mutatóujját, hogy figyeljünk oda, de ez még nem a visszaszámlálás volt, csak az utolsó refrén, amit aztán összekapaszkodva üvöltöttünk bele a vakvilágba. Meg egymás fülébe.

– Mariót nem láttátok? – kérdezte Luca.

– Már egy ideje nem – rázta a fejét Andre. – Utoljára Marco Balzonival beszélgetett.

– Itt van Marco Balzoni? – csodálkozott rá a basszerosunk.

– Ő a pasi a városházáról? – kérdezte Lucia. – Neki nem a főtéren kéne lennie a többi hivatalnokkal?

– Ilyen állapotban biztos nem – röhögött fel Livio. – Pár perce még egy sörösüvegbe énekelt.

Ahogy elképzeltem Marco Balzonit, amint az elmaradhatatlan kék öltönyében egy üveget mikrofonnak használva Marco Mengonit énekel, annyira kellett röhögnöm, hogy majdnem kiöntöttem a pezsgőmet. Na jó, ígérem, az új évben nem fogok részeg hivatalnokokon röhögni. De addig még van…

Ekkor elhallgatott a zene, és valaki bemondta a mikrofonba, hogy még húsz másodperc van hátra az évből. Összenéztünk a többiekkel, és már nem azért mosolyogtam, mert Marco Balzonit láttam magam előtt a sörösüvegével. Mire elkezdődött a visszaszámlálás, észrevettem Mariót a terem másik végében. Tíz, kilenc…

Oldalba böktem Andrét, de addigra már ő is látta a menedzserünket, ám túl messze volt tőlünk, és túl sok volt az ember, így csak odabiccentett nekünk, pohárral a kezében. Az egész ifiház egy emberként kiabálta a még hátralévő számokat, aztán amikor elértük a nullát, a hangzavarba beleremegtek a falak.

– Boldog új évet!

Műanyag poharak koccantak össze, Luca megcsókolta Luciát és mindenki vállon veregetett mindenkit, aztán Mario is sikeresen átverekedte magát a tömegen.

– Na, srácok, jöhet a turné? – kérdezte.

Bizony, a Venti Moderati első országos turnéja, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem Mengoni száma volt az utolsó dal a Hold felrobbanása előtt, mert akkor nagyon rosszul járunk.

De amennyire a felhőktől meg tudtuk állapítani, még a helyén volt.

(A kép forrása: https://unsplash.com/photos/silver-disco-ball-VawUHVxUvJ4?utm_content=creditShareLink&utm_medium=referral&utm_source=unsplash )

Ez pedig az emlegetett Marco Mengoni-szám: