Gumidinoszauruszok
Livio:
Sosem értettem a karácsonyi fotózás lényegét, amikor emberek egy steril módon feldíszített karácsonyfa előtt pózolnak szépen felöltözve, és ha gyerekük is van, akkor a szeánsz nyolcvan százalékában azzal küzdenek, hogy a kiskölyök pont akkor és pont úgy nézzen pont oda, ahogy és ahova ők akarják. Legalábbis a nővérem ezt mesélte, amikor a féléves unokahúgommal először voltak ilyenen.
Magamtól sosem jutott volna eszembe, hogy ilyen tortúrának tegyük ki magunkat a zenekarral, de valamivel szerettük volna meglepni a rajongóinkat így karácsony környékén, ugyanis az utóbbi időben annyira elmerültünk az új albumunk körüli munkálatokban, hogy szinte semmit nem posztoltunk a közösségi médiában. Mario pártolta az ötletet, de azért bíztunk benne, hogy nem azzal folytatja, hogy ismer egy fotóst, mert ha nem zenéről van szó, akkor jó érzékkel találja meg a legrosszabb szakembereket. Ám szerencsére, ezúttal megúsztuk, és az egyik montevarchi stúdióba foglaltunk időpontot.
Mondjuk, amikor felhívtuk a fotóst és Andre bemutatkozott, szerencsétlen nő a Mordini név hallatán majdnem visszamondta az egész szeánszot. Szegény Andre így percekig magyarázhatta neki, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint az unokaöccse, és nem fogjuk senki nyaka köré tekerni a telefonzsinórt vagy megrágni a rénszarvasokat. Komolyan, a kis Paolo lassan híresebb lesz a városban, mint mi.
– Nálam úgy szokott lenni, hogy egy órás egy alkalom, és akkor az rajtatok múlik, hogy milyen kellékeket szeretnétek használni – magyarázta a fotós a telefonban, miután kissé megnyugodott.
– Hangszerek vannak? – kérdezte Luca.
– Ööö… egy xilofonunk biztosan – mondta a nő, és a zajokból ítélve épp a kellékek között kutatott újabb hangszerek után.
Eközben én próbáltam minél diszkrétebben röhögni, mert jó dolog a xilofon, de ütősként nem feltétlenül azzal akarsz fotózkodni, ha egy mód van rá.
– Meg egy játék dob, de asszem, ennyi – fejezte be a fotós.
– Zongora? – próbálkozott Andre.
Az mondjuk, szofisztikált lenne, gondoltam vigyorogva. Andre a billentyűknél a fehér kötött pulóverében, mi meg a zongora mellett állva énekelnénk. Az Il Volót megenné a sárga irigység. Bocs, fiúk.
– Akkor viszünk – mondta Elio, miután kiderült, hogy zongora nincs.
– Zongorát? – hökkent meg a fotós, és sajnáltam, hogy nem látom az arcát.
– Ja, nem, gitárokra gondoltam – helyesbített a srác, és az arcára kiülő vigyor alapján biztos elképzelte, hogy beállítunk a fotózásra egy zongorával.
– Ja, jó, azt nyugodtan hozhattok. És akkor már csak azt kell kitalálni, mi lesz rajtatok. Például van olyan család, akik ilyenkor összeillő pizsamában jönnek.
A pizsama említésére mind a négyünkből kitört a röhögés, Mario pedig a kezébe temette az arcát.
– Mi ilyenekkel nem élünk – magyaráztam, még mindig röhögve.
– Igen, mi a póló-kisgatya iskolát követjük – bólogatott Elio.
– Kisgatya? – csodálkoztam rá.
– Most mi van, nálunk, Nápolyban így mondják! – védekezett a gitárosunk és piros foltok jelentek meg az arcán.
– Szerintem mind jobban járunk, ha nem megyünk oda egy szál pólóban meg gatyában – mondta Luca. – Még akkor se, ha az karácsonyi.
– Ilyenkor én amúgy is melegítőben alszom – tette hozzá Andre. – Hideg van.
Alig bírtam röhögés nélkül megállni, ahogy elképzeltem magunkat, amint egy lakberendezési magazinba illő szobában pózolunk pólóban és alsógatyában. Annyira kilógnánk abból a díszletből, mintha gumidinoszauruszokat fényképeznének a dédi porcelán étkészlete előtt. Végül abban állapodtunk meg, hogy angyalkáknak öltözve, vagyis fehérben megyünk, mert sejtettük, hogy úgyis szét fogjuk trollkodni az egészet, legalább nézzünk ki normálisan.
A fotóst Emmának hívták, és kábé velem egyidős lehetett, hosszú fekete hajjal, túlméretezett, bordó pulóverben. Láthatóan megkönnyebbült, amikor látta, hogy rendesen fel vagyunk öltözve. A telefonbeszélgetésünk alapján teljesen másra számíthatott, főleg, hogy egyikünk rokonságban áll a kis Paolo Mordinivel.
– De jó a pólód! – kiáltott fel, amikor levettem a pulóveremet.
Van egy haverom, Giovanni, ő tervezte: sima fehér pamutpóló, az elején fekete “Mennyből az angyal”-felirattal.
– Várj, amíg meglátod a hátulját – fordultam meg, hogy megnézhesse a póló hátára nyomtatott angyalszárnyakat.
– Nekem is kell egy ilyen – jegyezte meg a lány.
Nem azért vettem fel, hogy Giovannit reklámozzam, hanem mert ez volt az egyetlen karácsonyi pólóm. De hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem, hogy szereztem egy új potenciális vásárlót a közös pólóboltunknak. Persze, mert én vagyok a csendestárs Giovanni cégénél, ezért minden évben tervez egy special edition pólót a szülinapomra. Az egyik ilyenre például az volt ráírva, hogy “Egy szexi dobos elrabolta a szívemet”, nekem meg külön csinált egyet “Szexi dobos”-felirattal.
Emma körbevezetett minket a stúdióban, ahol két feldíszített karácsonyfa (egy kisebb és egy nagyobb), valamint számtalan karácsonyi kellék várt bennünket. Ajándékdobozok, hintalovak, diótörők, rénszarvasok és díszek minden mennyiségben. Elio hozott egy akusztikus gitárt és Lucánál is ott volt az akusztikus basszusgitárja, nehogy tényleg a xilofonnal kelljen bohóckodnunk.
Volt egy óránk játszani ezekkel a cuccokkal, Emma pedig ezalatt lőtt rólunk egy csomó képet, amiből aztán kiválaszthattuk a nekünk tetszőket. Íme néhány ezek közül:
1. Elio és Luca gitároznak a karácsonyfa mellett, mi pedig átszellemült arccal hallgatjuk őket.
2. Csak Elio gitározik a fánál, mi pedig telefonnal a kezünkben állunk mellette, mint valami spontán létrejött kórus, és énekelünk. Lucánál van egy égő csillagszóró is. Nyilván nem látszik a fotón, de itt a The Restroom Door Said Gentlemen-t énekeljük. Különben arról is kellett volna pár kép, ahogy a Emmának leesik, mi is az, amit hall, mert egy ponton elkezdett röhögni. A mi képünkön Andre azért mosolyog, mert ő pont észrevette a lány reakcióját.
3. Mind a négyen díszítjük a nagy karácsonyfát (leszedtünk róla pár díszt, hogy aztán visszatehessük). Én azon gondolkozom, hogy a piros vagy az arany díszgömböt akasszam-e fel inkább, Luca épp a csúcsdíszt tesz fel, míg Elio díszeket aggat Andre vastag, kötött pulóverére, miközben ő látványosan nem néz oda.
4. A szőnyegen fekszünk mind a négyen, körülöttünk mindenféle díszek hevernek. Ebből van egy másik is, csak azon én a fogaim közé veszek egy kisebb gömböt, Luca a szeme elé tart kettőt. Elio két botnyalóka alakút tesz a feje mellé úgy, mintha az egyetlen hatalmas nyalóka lenne, ami épp most fúrta át a koponyáját. Andre meg úgy csinál, mintha az arany csepp alakú dísz a fülbevalója lenne.
5. A fa alatt ülve ajándékokat bontogatunk: Elióval összeveszünk egy plüssmacin, Andre meglepetten néz bele egy dobozba, míg Luca rájön, mennyire hasonlít a zöld kabátos diótörő babára. A bökkenő csak az, hogy ő nem herceg.
Készült pár egyéni fotó is, amire majd kicserélhetjük a profilképünket Instán: Elio, amint ajándékdobozok között ülve gitározik. Aztán amint oda nem illő dolgokat pakol az ajándékdobozokba. Luca fejjel lefelé gitározik a fotelben, göndör haja a földig ér, mellette a karácsonyfa. Majd még egy, amin a diótörőt utánozza. Még egy szem dió is van a szájában. Andre - rendkívül életszerű módon - a fotelnek vetett háttal ír a noteszébe, miközben a háttérben ott a karácsonyfa. Egy másikon Grincs módjára lopakodik egy zsák lopott ajándékkal. Én pedig úgy állok, hogy látszódjanak az angyalszárnyaim, és még egy glóriát is kapok girlandból. Aztán úgy teszek, mintha égő csillagszórókat használnék verőnek és azokkal játszanék a játékdobon.
A szeánsz végén, afféle jutalmul, hogy nem kapott miattunk idegöszeroppanást, meghívtuk Emmát a városházás koncertünkre. Tulajdonképpen nem is volt olyan szörnyű a fotózás, egészen jól éreztem magam. Csak győzzük kiválasztani, melyik képeket mutatjuk meg a rajongóinak!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése