Hógolyók

 Arra ébredtem, hogy Borut áll az ablaknál egy szál gatyában. Abban bíztam, hogy álmodom, de megdörzsöltem a szemem, és még mindig ott volt.

– Borut? – szólítottam meg.

– Szia, Sára! – fordult el az ablaktól vigyorogva. – Mi a helyzet?

– Te hogyhogy itt? – kérdeztem, mert ha Verkával tölti az éjszakát, akkor általában náluk vannak a lakásban, nem pedig a koliban.

– Az úgy volt, hogy hazakísértem Verkát, és ez hosszabbra nyúlt a tervezettnél – felelte, én meg örültem, hogy nem ébredtem fel rá tegnap. – Aztán rájöttem, hogy kint hideg van és esik a hó, itt meg meleg, és Val különben is elfelejtett kávét venni, nálatok meg mindig van, úgyhogy maradtam – tárta szét a karját.

– És nem fázol?

– Most mondtam, hogy itt jó meleg van – nézett rám értetlenül, aztán leesett neki. – Ja, bocs – mondta, és már nyúlt is a pólójáért.

Legyintettem, hogy nem történt semmi, aztán felkeltem az ágyból, és nekiláttam összeszedni a törölközőmet meg az aznapi ruháimat.

 – Verka merre van? – kérdeztem, miután kinyitottam a szekrényt.

– A zuhanyzóban. Amúgy a kávé miattad van – tette hozzá, némi szemrehányással a hangjában.

– Hogy Val nem vesz kávét? Erről miért én tehetek? – Nem értettem, mi a kettő között az összefüggés.

– Mert folyton a jeleneteiteken gondolkozik, és emiatt megfeledkezik az olyan földi hívságokról, mint a kávé.

– Hát ezt sajnálattal hallom – mondtam, megjátszott bűntudattal, és örültem, hogy háttal állok neki, mert így nem látta, hogy mosolygok.

Kivettem egy kék pólót meg egy pár zoknit a szekrényből, letettem őket az ágyra, majd leszedtem a szék háttámlájára terített farmeromat, miközben Borut még mindig az ablakban állt.

– Nem tudod, mit szoktak csinálni itt a hóval? – kérdezte.

– Esett a hó? – csodálkoztam rá.

– Egész éjszaka – vigyorgott rám a fiú. – Teljesen belepte az udvart.

Az ágyamra dobtam a farmert és mentem, hogy megnézzem a hó borította koliudvart. Odakint minden fehér volt, sehol sem látszott ki a fű, csak a járdák feketéllettek, ahonnan már eltakarították a havat.

– Nem tudom, mit csinálnak vele – ráztam meg a fejem. - Ezt neked kéne tudnod, nem? Elvégre te régebb óta jársz ide, mint én – mondtam, arra célozva, hogy Borut több korábbi barátnője is itt lakott. – Miért kérdezed?

***

Alig egy óra múlva már különböző nyelvű csatakiáltásoktól volt hangos a koliudvar. A focipályán és a fák között hógolyók röpködtek, és az ablakokban is egyre több kíváncsi fej jelent meg. A pályán leginkább fiúk dobálták egymást, de úgy láttam, néhány lány is csatlakozott hozzájuk. Voltak olyanok, akik a pálya széléről figyelték az eseményeket, némelyek telefonnal a kezükben. Verkával mi is a nézők között voltunk, bár egy idő után egyre nehezebben lehetett követni hogy ki kivel van. Így aztán a szobatársam azzal kezdett szórakozni, hogy mint a cseh Kodolko, mini hóembereket épített, majd elhelyezte őket a koli körül.

A hócsatázók között Borut mellett Val és Jadran is ott voltak, számos külföldi diákkal együtt, akik nagyrészt a koliban laktak, és valamivel később Jure is megérkezett.

– Most keltem fel – magyarázta meg a késést, és már kezdte is gyúrni a hógolyókat. – Miről maradtam le?

– Mindenkinek öt élete van, és válltól felfelé nem ér dobni – foglaltam össze röviden. – A többit nem tudtam követni.

– Én se – fordult felénk Verka.

– Az ott egy macska? – pillantott a szobatársam legújabb alkotására a fiú. – De cuki!

– Köszi!

– De most mennem kell – húzta ki magát Jure. – Hív a kötelesség.

– Hajrá! – veregettem vállon, azzal már szaladt is be a pályára.

Val vette észre először, és csak megcsóválta a fejét.

– Ilyenkor kell beesni? – kérdezte hitetlenkedve.

– Felmentőseregről nem hallottál még? – vágott vissza Jure.

– Rólad nem pont az jut eszembe – mondta Val, de meg is kapta érte a magáét, mert ekkor eltalálta egy hógolyó.

Ehhez képest Jadran volt az első a mi társaságunkból, akinek elfogyott az összes élete. Kipirult arccal, a sapkáját a kezében tartva jött le a pályáról, a dzsekijén hónyomokkal.

– Meghaltam - jelentette be, amikor odaért hozzánk. – Sok rajtam a támadási felület.

– Hősiesen küzdöttél – dicsértem meg, bár magát a harcot nem igazán tudtam értelmezni, hiszen több hógolyó röpködött egyszerre, többnyire sötét kabátot és sapkát viselő emberek között. Ilyenkor meg nem igazán tudja az ember, hogy hova nézzen.

– Köszönöm – villantott rám egy hálás mosolyt, de aztán el is komorult az arca. – Bocsi, van egy zsepid?

Miután kifújta az orrát, teli torokból biztatni kezdte a többieket, majd kicsivel később megint felém fordult.

– Mekkora a legnagyobb fazekatok? – kérdezte.

***

Öt perccel később már a konyhában néztük, hogy mikor forr már fel a víz a teához. Ahogy egyre több embernek fogyott el az élete, úgy lettünk egyre többen odabent. Szlovének, csehek, norvégok. Egy spanyol srác, két német, egy lengyel meg egy másik magyar lány, aztán már nem tudtam követni. Valahonnan előkerült egy hangszóró is, és spontán buli vette kezdetét a koli konyhájában szombat délben.

– Na, mi a helyzet? – kérdeztem, amikor Val odajött hozzám egy bögrével a kezében. A sálja még mindig a nyakában volt.

– Mondanám, hogy nyertünk – felelte, miközben én teát mertem a bögrébe –, de ezen a ponton szerintem már mindegy.

Azzal továbbadta a bögrét egy zöld dzsekis srácnak, akiről csak később tudtam meg, hogy török. Összemosolyogtak, és a srác megveregette Val vállát, amikor átvette tőle a gőzölgő bögrét.

– Jó ötlet volt ez a tea – mondta Val, miután neki is szedtem egy adagot. 

Valószínűleg főzni kell majd még egyet, állapítottam meg magamban, mert elég gyorsan fogyott.

– Jadrané az érdem, neki jutott eszébe – mondtam.

– Végül is, ő elég öreg ahhoz, hogy emlékezzen a nagyobb havazásokra – viccelődött Val.

Pedig csak vagy három évvel volt nálunk idősebb, de a többiek néha úgy kezelték, mint egy aggastyánt. Erre legtöbbször ő maga is rájátszott, de ma valamiért nem volt vevő rá.

– Ez nem a kor, ez a tapasztalat! - kiáltott oda az asztal mellől az említett egy Uno-parti közepéről.

Majd rögtön le is tett egy lapot a középen lévő kupac tetejére. Val bocsánatkérően felemelte a kezét, aztán vigyorogva felém fordult.

– Rejtély, hogy képes ezt meghallani ilyen zajban – mondta.

(A kép forrása: https://unsplash.com/photos/black-heart-shaped-ornament-on-white-sand-gKcC8Pwa9m8?utm_content=creditShareLink&utm_medium=referral&utm_source=unsplash )