Krémlikőr
Luca:
Idén késve jött a karácsony. Hiába állítottuk fel a betlehemet a próbateremben vagy mentünk el a többiekkel karácsonyi fotózásra, nekem egyiktől se lett különösebben ünnepi hangulatom. Pedig a város november közepe óta ki van világítva, a kirakatokban pedig még régebben felváltották a töklámpásokat a rénszarvasok. Talán azért, mert nem haladtunk az új albummal úgy, ahogy szerettünk volna, de lehet, hogy azért, mert még októberben rábólintottam Lucia javaslatára, hogy idén valami kézzel készített ajándékot adjunk egymásnak, nekem meg persze semmi nem jutott eszembe. Vagy csak szimplán öregszem. Nem tudom. Az életem alapból egy káosz, decemberben csak annyi a különbség, hogy vannak rajta díszgömbök, ám azok most valahogy elmaradtak. És Lucia ajándéka is egyre jobban stresszelt. Ahogy őt ismerem, ő minimum pulóvert fog nekem kötni, ami fantasztikus lesz, és ő az egészet elintézi majd egy vállrándítással, hogy már úgyis ki akarta ezt próbálni. Ahogy teltek a napok, kezdtem pánikba esni, hiszen rajzolni maximum kutyát tudok, a gitározáson kívül meg máshoz nem igazán értek. Aztán egy csodás napon hallottam panaszkodni, hogy milyen rohadt drága a Bailey’s, pedig akart vinni a zumbás karácsonyozásra, mert ott szeretik a csajok. (A Bailey’s-t. Meg őt is.) Erre én úgy éreztem magam, mint Arkhimédész a fürdőkádban, és rögtön el is kezdtem receptet keresni. Így jutottunk el oda, hogy december 23-án este ott álltam a próbaterem konyharészében, előttem lábasok és fazekak meg a hozzávalók, mellettem pedig egy kissé szkeptikus énekes-billentyűs.
– Még egyszer, miért is van rám szükséged? – kérdezte Andre karba font kézzel. A karácsonyi pulóvere volt rajta, amit tavaly majdnem ott hagyott a boltban a kapucniján lévő agancsok miatt, most meg folyton azt hordja.
– Hogy lelkileg támogass. Meg mert kettőnk közül te vagy a konyhatündér.
Ha nem megy neki a dalszövegírás, gyakran menekül a főzésbe, és az utóbbi időben ez elég gyakran előfordult. Vetett is rám egy dühös pillantást, amiért szóba hoztam.
– És mit fogunk csinálni? – kérdezte.
– Bailey’s-t. Ír krémlikőrt – tettem hozzá, amikor láttam, hogy szalad fel a szemöldöke.
– Aha – dünnyögte, miközben továbbra is szkeptikusan méregette az asztalra kitett hozzávalókat.
Meg tudtam érteni, hiszen egyelőre én sem láttam át, hogyan lesz a tejből, tejszínből, whiskyből és vaníliakivonatból az a krémes izé, amit a reklámban forró csokihoz öntenek, majd csillagszórót dugnak bele.
– Az nem baj, hogy a whisky skót? – emelte fel az üveget Andre.
– Remélem, nem, mert csak ilyen volt a boltban. És ez még mindig jobb, mint a konyak, amivel a recept szerint helyettesíteni lehet.
– Jogos.
– Tegyünk be valami ír karácsonyi playlistet, és csináljuk! – indítványoztam.
– Amíg nem a Last Christmas furulyán, addig bármi jöhet.
Amikor megszólaltak a hegedűk, odatettük a tejet és a tejszínt forrni. Közben én lefőztem egy kávét. Miután a tej és a tejszín felforrt, egy másik lábasban lehetett karamellizálni a cukrot.
– Amúgy miért itt főzzük? – érdeklődött Andre a lábas alján bugyborékoló cukros vizet figyelve.
– Otthon érthető okokból nem lehet, a szüleimnél meg anyám elfoglalta a konyhát. Ki is akadna szerintem, ha most ilyesmit akarnék ott csinálni.
– Az enyém is.
A karamellizált cukorra aztán rá kellett önteni a korábban felforralt tej-tejszín keveréket. Arra persze nem figyelmeztetett a recept, hogy a karamell le fog tapadni a lábas aljára, és mindenhova tejet fogsz fröcskölni, ahogy kínkeservesen próbálod őket összekeverni. Legalább a tej nem volt nagyon forró. Ha sikerült a keverés, hozzáadhattuk a kávét, a sűrített tejet, a whiskyt és végül a vaníliakivonatot.
– Elég jól néz ki – állapította meg Andre, majd kevert még egyet a most már tejeskávészínű folyadékon.
– Csak az íze is jó legyen.
– Szerintem Lucia már attól odáig lesz, hogy főztél valamit, ami nem tészta – veregette meg a vállamat bátorítóan.
Azt, hogy ízre milyen lett, csak másnap tudtuk meg, ugyanis legalább egy napig hagyni kellett a cuccot pihenni, hogy az ízek összeérjenek. Úgy döntöttünk hát Andréval, hogy az igazság pillanatát a Kisjézus születéséhez időzítjük. Vagyis 24-én éjfélkor, amikor a kisded bekerül a betlehembe, rögtön koccinthatunk is a tiszteletére. És remélhetőleg, nem leszünk rosszul utána. Lucia, aki a nagymamájához indult, hogy elvigye az éjféli misére, igen meglepődött, amikor én is elkezdtem öltözködni.
– Te meg hova készülsz? – kérdezte.
– Zenekari éjféli misére – feleltem. – Betesszük a Kisjézust a jászolba, elénekeljük Az égből jöttél hozzánk-ot, mindezt elküldjük Eliónak, aztán megnézzük, mit felejtettünk még el becsomagolni.
– Persze, mert azt tegnap nem csináltuk meg.
Amikor odaértem a próbaterembe, Livio épp csomagolt, Andre pedig a betlehemet igazgatta.
– Még mindig jól néz ki – mondta, amikor meglátott.
– Szerintem is - értettem egyet. – Bár Superman nekem még mindig egy kicsit osztályidegen – mutattam a mikulássapkás figurára.
– Ha Rapunzel itt lehet, akkor neki is helye van – védte meg Livio.
– Ez az, majd megírja a Daily Planetnek – vélte Andre –, de én most nem a betlehemre gondoltam.
– Ó, igen, hallottam, hogy kotyvasztottatok – mondta a dobosunk. – Már nagyon kíváncsi vagyok az eredményre.
Azonban mivel már vészesen közel volt az éjfél, arra jutottunk, hogy előbb szülessen meg a Kisjézus, és csak aztán kóstolunk. Így hát a betlehem köré gyűltünk, Andre pedig kivette a dobozból az utolsó figurát: egy világos hajú kisbabát.
– De fura, ezt mindig apám csinálja – jegyezte meg, mielőtt beletette volna a gyereket a jászolba.
Szerintem csak én láttam, de mintha megremegett volna a keze közben.
– Gratulálunk, fiam, felnőttél – mondta ünnepélyes hangon Livio.
– Á, dehogy – röhögtük el magunkat mindketten.
Bár otthon csak viccből mondtam Luciának, tényleg elénekeltük Az égből jöttél hozzánk-ot. De aztán már nem bírtam tovább és kivettem az üveget a hűtőből. Essünk túl rajta. A színe olyan volt, mint a kávé, amihez túl sok tejet öntöttek, de a képeken is pont így nézett ki. Állagra pedig sűrű lett és krémes, ami szintén ígéretesnek tűnt.
– Eljött az igazság pillanata – jelentettem be, amikor kiosztottam a poharakat.
– Boldog karácsonyt, emberek – emelte fel a sajátját Andre.
Nem mondom, hogy nem izgultam, amikor belekortyoltam a hideg likőrbe, de aztán rögtön meg is nyugodtam.
– Ez finom! – kiáltott fel Livio meglepetten.
– Tényleg jó lett – bólintott elismerően Andre.
Ha én magam nem lettem volna szkeptikus, megsértődtem volna, de engem is meglepett, hogy ez tényleg ilyen jól sikerült. A többiekre néztem, akik épp azon voltak, hogy az utolsó csepp likőrt is eltüntessék a poharukból. Akkor végre a helyükre kerültek a díszgömbök, és hozzám is megérkezett a Jézuska.
Az égből jöttél hozzánk (Tu scendi dalle stelle) egy, az 1700-as években keletkezett olasz karácsonyi dal.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése