Megjött a Mikulás?

 – Az ott nőnemű – bökött rá Borut egy szóra a könyvemben.

Verkával épp a szlovénházinkat írtuk a kávézóban, amikor csatlakozott hozzánk Borut, és persze rögtön kiszúrta, hogy rosszul egyeztettem egy melléknevet. Az orrom alatt mormogva kiradíroztam a hibás szót, miközben a fiú felajánlotta, hogy átnézze a házim többi részét is. Reagálni azonban nem tudtam rá, ugyanis ekkor Jadran ért oda az asztalunkhoz.

– Na, mondhatjuk, hogy megjött a Mikulás? – kérdezte Borut köszönés helyett.

Ám az arcára fagyott a mosoly, amikor meghallotta Jadran egyetlen gyászos nyögésből álló válaszát. Többet nem is mondott, csak ledobta a hátizsákját az asztal mellé, ő pedig úgy, ahogy volt, leroskadt az egyetlen üres székre. Még a kabátját se vette le. Egy depressziós medve riói karneválozónak tűnt hozzá képest.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Hagyjuk – dünnyögte a srác.

– Jelentkezett plázamikulásnak, és ma volt az interjú – foglalta össze Borut.

– Meg se merem kérdezni, hogy sikerült – mondta Verka.

Ekkor Carlos lépett oda hozzánk egy bögre forró csokival.

– Ez segíteni fog – tette le Jadran elé a gőzölgő italt.

– Whisky van benne? – kérdezte a srác, mire a férfi bólintott. – Köszönöm.

Egy darabig még vártuk, hogy Jadran mondjon valamit nekünk is, de miután percekig csak a forró csokiját kavargatta, visszatértünk a szlovénházinkhoz. Aztán egyszer csak olyan erővel tette le a bögréjét az asztalra, hogy a többi vendég is felénk fordult, én meg elejtettem a ceruzámat.

– Túl magas vagyok! – tört ki.

– Mi van? – nézett fel Verka füzetéből Borut.

– Túl magas vagyok. Ezért küldtek el.

– Véletlenül nem a manóválogatásra mentél be?

– Hülye. Mikulásnak vagyok túl magas.

Mindhárman végigmértük a magába roskadt srácot a bakancsától a sapka miatt lelapult szőkésbarna hajáig.

– Ez hülyeség – jelentettem ki.

– Lehet, úgy értették, túl magasan képzett – vélte Borut.

– Biztos meglátták az önéletrajzodban, hogy konzervatórium, és nem tudták, mi az – mondta Verka.

– Meg is kérdezhették volna! A túlképzettet még el tudnám fogadni, de nem, inkább túl magas vagyok, ami azért is nonszensz, mert ha rákeresel, azt dobja ki a Google, hogy két méter magas a bácsi, én meg 187 centi vagyok! És ebben az a legrosszabb, hogy csak poénból jelentkeztem, erre teljesen kiborított. A hirdetésben nem volt benne, hogy csak törpéket vesznek fel. Mondták volna, hogy szar voltam a szituációban!

– Szituáció is volt? - kérdezte a szobatársam meglepetten.

– Ja, el kellett játszani, hogy mit csinálnék, ha egy hisztis gyerekkel jönnének oda hozzám.

– És eljátszották a hisztis gyereket? – kérdeztem, miközben próbáltam nem elképzelni, ahogy fehér inges interjúztatók toporzékolnak egy pláza irodájában.

– Szerencsére, nem. Teljesen hiteltelen lett volna.

Mivel tényleg sajnáltam szegény Jadrant, minden erőmmel küzdenem kellett, hogy ne kérdezzem meg, volt-e kémiateszt a krampusszal, mert az elmondottak alapján olyannak láttam magam előtt az egészet, mint valami szereplőválogatást, ahol a folyosón mikulásjelmezben ülnek a jelöltek. Néhányan telefonoznak, valaki a Ho-ho-ho-ját próbálja tökéletesíteni, míg egy másik aspiráns karácsonyi dalok szövegét igyekszik egyre kétségbeesetten memorizálni. Ez a kép aztán annyira kitöltötte az agyamat, hogy jobbnak láttam inkább hallgatni, és csak együttérzően vállon veregettem szegény srácot.

– Jadran, ha ez vigasztal, nálunk lehetsz te a Mikulás – állt meg ismét az asztalunknál Carlos. – A ljubljanai spanyol közösség hálás lenne érte.

– Vízkeresztkor már úgyis mi leszünk a Háromkirályok – jegyezte meg Borut.

Az elkövetkezendő napokban Jadrannak sikerült megbarátkoznia a gondolattal, hogy plázamikulásnak túl magas, bennem viszont annyira megragadt a Mikuláscasting, hogy elkezdtem belőle egy jelenetet írni. Ebből zökkentett ki Val, amikor leült mellém a könyvtárban.

– Min dolgozol? – kérdezte fojtott hangon. – Valami házi?

– Azt kéne csinálnom, de eszembe jutott egy hülyeség, és tudom, hogy nem fog békén hagyni, amíg le nem írom – válaszoltam.

A hülyeség hallatán rögtön felcsillant a szeme.

– Megnézhetem? Vagy magyarul van?

Jogos volt a kérdés, bár Val, amilyen kis nyelvzseni, lehet, hogy még úgy is megbirkózott volna vele. A szlovén mellett ugyanis beszélt angolul, spanyolul, olaszul meg egy kicsit portugálul is. Úgy voltunk vele, hogy ha kiraknánk valami random szlovák faluban, még ott is meg tudná értetni magát a helyiekkel.

– Nem, angolul – nyugtattam meg, mire ő már húzta is maga elé a füzetemet. – El tudod olvasni?

– Együtt élek Boruttal – mondta, ezzel pedig nem tudtam vitatkozni. Szegény srác még nyomtatott betűkkel is úgy ír, hogy rúnaszótár kell hozzá.

Minden erőmmel azon voltam, hogy ne kezdjem el Valt bámulni, hogy mit szól hozzá, és inkább a házira összpontosítani, ám ekkor a srác felnevetett. Hangosan. Mint aki megfeledkezett arról, hogy könyvtárban van.

– Bocsánat – motyogta egy kínvigyor kíséretében, miután többen felénk fordultak az olvasóteremben. – Asszem, inkább kimegyek.

Azzal a füzetemmel együtt kiosont a teremből, én meg követtem, mert érdekelt a véleménye. Amíg ő a fekete márványfalnak támaszkodva olvasott, én a könyvtár történetéről szóló molinókat nézegettem, próbálva figyelmen kívül hagyni, hogy a szövegemen röhög.

– Miért nem mondtad, hogy ilyeneket tudsz írni? – lépett oda hozzám, amikor befejezte.

– Mert nem szoktam angolul írni, csak ez most valamiért így jött – feleltem.

– És milyen jól jött! Fejezd be, és akkor megy a karácsonyi műsorba, mert ez zseniális! – adta vissza a füzetemet.

Mindehhez olyan képet vágott, mint aki épp most nyitott be egy kincseskamrába.

– Sőt, tudod, mit? Van kedved beszállni az írásba? Mármint ötletelni mindig együtt szoktunk a többiekkel, de én vagyok az, aki ebből játszható szöveget csinál. És most jöhetnél te is.

Ha nem hallottam volna a saját fülemmel, hogy reagált, amikor olvasta, rávágtam volna, hogy ezt biztos nem gondolja komolyan és hogy valami még volt a kávéjában a koffeinen kívül, de a félkész jelenetem már most sikert aratott. És bár voltak fenntartásaim, hiszen eddig csak magyarul írtam bármiféle jelenetet, tetszett az ötlet, hogy íróként is részt vegyek a Cabaret karácsonyi műsorában.

– Na, mit mondasz? – kérdezte Val, és még mindig úgy nézett rám, mintha a füzetem lenne minimum a Frigyláda.

Vettem hát egy nagy levegőt, és bólintottam.

– Csináljuk!

Így lettem társszerző a Cabaret International karácsonyi műsorában. A következő próba után hálából meghívtam Jadrant egy sörre, mert nélküle nem sikerült volna.

(A kép forrása: https://unsplash.com/photos/person-in-red-and-white-santa-claus-costume-yYXw5NzSMnc)