Munkanélkülieknek belépni tilos!
– Szia Sára, adhatom a szokásosat?
Amikor szeptemberben Ljubljanába jöttem, nem gondoltam volna, hogy három hónap múlva névről fognak ismerni egy kávézóban.
– Nem, köszönöm, csak pár percre ugrottam be – ráztam meg a fejem, mire Carlos, a tulaj csak mosolygott, hiszen a Café El Mío Cid pincéjében ennél több időt szoktak tölteni.
A kávézó alatt található ugyanis a Cabaret International főhadiszállása, amely egy nemzetközi összművészeti alkotó- de leginkább baráti kör. És én vagyok benne a nemzetközi. A nevem Turai Sára, Budapestről jöttem, híres mesterségem címere E, S. Erasmus ösztöndíjas. Hungarológia mesterre járok, irodalom szakirányra, és ezt az évet Szlovéniában töltöm. Többek között a Café El Mío Cid pincéjében. És ezzel nem voltam egyedül.
Amikor ugyanis benyitottam a Munkanélkülieknek belépni tilos! - feliratú ajtón, az egész társaságot ott találtam az asztal körül, amint elmélyülten dolgoztak valamin.
– Sziasztok! Mi folyik itt? – kérdeztem, mert teljesen szürreálisnak tűnt számomra, hogy mindenki itt van, ollóval meg ragasztóval a kezében, mintha valami kézműves foglalkozáson lennének. Nekem meg nem szóltak.
Oké, hogy kézügyességem nem sok van, de azért egy hópelyhet még én is ki tudok vágni papírból.
– Sára! – nézett fel egy barna hajú srác az előtte lévő papírhalmazból. Ő Val, a Cabaret vezetője. Évekig tag volt, csak aztán kikoptak mellőle az emberek, ő viszont még nem akarta abbahagyni, ezért újakat toborzott. Szlovén irodalom mesterre járt, és épp arra készült, hogy válaszoljon a kérdésemre, de megelőzték.
– Mondj egy számot! – vágott közbe egy borostás, szemüveges fiú a telefonjával a kezében.
Íme Jadran, az egyetlen munkanélküli, aki ide beléphetett. Nemrég tért vissza egy hajóútról, ahol zenészként dolgozott, de most egy valami mást szeretne csinálni, így állást keres, mellette pedig visszatért a Cabaret-ba.
– Mármint prímszámot, vagy mit? – kérdeztem meglepetten, mert ilyesmire aztán végképp nem számítottam.
– Mi? Dehogy, karácsonyit! – pontosított Jadran. – És akkor hozzáadom a playlisthez.
– Még csak most jött, ne terrorizáld már rögtön – szólt rá egy szőke fiú a feje tetejére tolt napszemüvegben.
Ez Jure, aki nemzetközi gazdálkodásra jár, de igazából a motorok érdeklik. Tavaly együtt lakott Vallal, akkor szervezte be a Cabaret-ba, de elmondása szerint csak azért csinálja, mert a nézőtér mindig tele van jó csajokkal.
– Öööö… Step into Christmas? – böktem ki némi gondolkodás után.
– Stílszerű – pillantott fel megint Val. – Pont azt csináljuk.
– Mit, hogy belépünk a karácsonyba? – fordult felé Jure.
– Azért készítjük most a dekorációt a kávézóba, nem?
– Ja, én az ingyen forralt bor miatt csinálom – vont vállat Jure –, de te tudod.
– Ez megmagyarázza, miért van itt mindenki – állapítottam meg. – Szólhattatok volna - mondtam kissé sértődötten, miután a fél délutánt a szobánkban töltöttem, egy szemináriumi dolgozattal küzdve. France Prešeren szlovén nemzeti költő kontra Petőfi.
– Talán kapcsold be az értesítéseket a telefonodon – mondta egy csíkos pulóveres, világos hajú srác.
Ő Borut, aki miatt bekerültem a Cabaret-ba. Ha nem kopog be a szobánkba, hogy ő nem úgy gondolta azt a táncot azzal a vörös hajú lánnyal, akkor most máshogy kellett volna elodáznom a beadandóm befejezését. Persze a vallomás nem nekem szólt, csak szegény srác eltévesztette az emeletet. Másnap összefutottunk a kampusz egyik kávézójában, és összebarátkoztunk. Aztán ő összejött Verkával, a cseh szobatársammal, aki szintén ott vagdosta a papírhópelyheket a többiekkel. Mivel neki velünk ellentétben volt is kézügyessége, valószínűleg az ő hópelyhei tényleg részei lesznek az idei karácsonyi dekornak. Szóval, Borut mutatott be a lakótársának, Valnak, aki aztán meghívott a Cabaret-ba.
– Még én is írtam neked - mondta Verka –, de azt hittem, sikerült haladnod a dolgozattal, azért nem vagy itt.
– Á, dehogy. Azért jöttem, mert azt hiszem, itt hagytam a jegyzeteim egy részét.
Erre Jure a szája elé kapta a kezét, és a hópelyhek melléktermékeként keletkezett papírfecnikre pillantott.
– Ugye nem? – kérdeztem elkerekedő szemmel.
– Dehogy, csak üres lapokat vágtunk – nyugtatott meg Borut. – Asszem.
– Nyugi, itt vannak – emelt fel egy köteget maga mellől Klara, aki informatika mesterre járt, és most éppen összegabalyodott égősorokat bogozott ki. – Jure csak paraszt, mint mindig.
– Független kisgazda, ha lehet - helyesbített Jadran. – Karácsony van.
– Még nincs.
– És Jure különben is függő – tettem hozzá.
– Adrenalinfüggő – bólogatott a fiú. Még akkor is, ha nála ez annyiban kimerül, hogy a motorjával száguldozik Ljubljana utcáin.
A biztonság kedvéért inkább eltettem a jegyzeteimet a táskámba, nehogy mégis bajuk legyen.
– Ugye nem mész el? – kérdezte Jadran, látva, hogy megszereztem, amiért jöttem. – Most akartam indítani egy olyan kört, hogy mindenki mondjon egy karácsonyi népdalt.
– És Carlosék nagyon finom forralt bort csinálnak – pillantott Klara a gőzölgő bögréjére.
– És mi is itt vagyunk – tette hozzá Borut vigyorogva.
– Prešeren is megértené – emelte rám Val barna kiskutyaszemeit.
– Azért ez övön aluli volt – jegyeztem meg.
– De bejött – mosolyodott el a fiú, látva, hogy veszem le a kabátomat.
Carlosnak igaza volt: a Café El Mío Cid pincéjébe tényleg nem csak pár percre megy le az ember.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése