Futni mentünk
Andrea:
Amikor meghallottam anya csicsergését a konyhából, a másik oldalamra fordultam. Elképzelni sem tudtam, ő hogy képes szombat reggel tízkor ilyen vidáman sürgölődni a konyhában, amikor én legszívesebben délig ki se másznék az ágyból. Pedig amúgy nem ártott volna, mert még egy csomó mindent akartam csinálni, mielőtt újra belevetjük magunkat a munkába és elkezdünk készülni a turnéra. Például a hülye Duolingót, mert a kis zöld bagoly már kilátásba helyezett nekem egy betonbakancsot, ha nem csinálok meg egy spanyolleckét. Már nyúltam volna a telefonomért, amikor egy másik hang válaszolt anyám csicsergésére. Azt nem értettem, mit mondott, de felismertem, és ez igen meglepett. Ugyan mit keres nálunk Livio Mazzero szombat reggel?
Aztán rájöttem, és ettől késztetést éreztem, hogy a fejemre húzzam a takarót és halottnak tettessem magam. Vagy legalábbis olyannak, aki alszik. Ha ugyanis Livio szombat reggel tízkor megjelent nálunk, az egyetlen dolgot jelenthetett: edzést. Arra pedig még nem álltam készen.
– Még nem volt ma lent, de nála ez nem jelent semmit – hallottam anyát a konyhából. – Lehet, hogy már ébren van.
– Majd kiderül – mondta Livio. – Felvihetek neki egy kávét, hogy ne utáljon annyira?
A francba, akkor nem dobálhatom meg párnákkal, ha bejön. A konyhából felhallatszott, ahogy anya odateszi a kávét, ami adott nekem még pár percet, hogy összeszedjem magam, mielőtt Livio szó szerint kirángat az ágyból.
Az egész szilveszterkor kezdődött, amikor a buliból hazafelé az újévi fogadalmakról beszélgettünk, és én botor módon azt találtam mondani, hogy fittebb akarok lenni, mire a többiek egyszerűen kiröhögtek. Persze, mert ezt minden évben megfogadom, aztán a dolog addig tart, hogy veszek egy kondibérletet, és vagy kétszer el is megyek, de aztán valami mindig közbejön, aztán lejár a bérletem, és akkor már minek menjek, és aztán szépen elfelejtem az egészet. De most felhúztam magam, és erősködtem, hogy igenis betartom, mire Livio előállt egy visszautasíthatatlan ajánlattal. Az ő visszatérő fogadalma ugyanis az, hogy végre gatyába rázza az angoltudását (amire olyan reakciókat szokott kapni, mint én a konditeremre), és most azt találta ki, hogy ha én leszek a tanára, akkor ő meg lesz a személyi edzőm, és majd motiváljuk egymást. Remélem, ez nem úgy fog kinézni, hogy Livio végighajt engem a fél városon, de az angolháziját sosem csinálja meg. Mondjuk, ha nagyon átmegy rabszolgahajcsárba az edzésen, akkor bosszúból feladhatok neki valami jó nehezet.
Nagyot sóhajtva megpróbáltam a lehetetlent, és felültem az ágyon, miközben hallottam, hogy az Eye of the Tiger betölti az emeletet, ahogy Livio feljött a lépcsőn, egyik kezében a telefonjával, a másikban egy csésze kávéval. Aztán egyetlen szó nélkül feltépte az ajtómat, és bemasírozott a szobámba.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Hova? – kérdeztem vissza. Addigra már eljutottam odáig, hogy a lábam a padlón volt, de ennél többre nem telt tőlem.
– Hát futni. Nem kaptad meg az üzenetemet?
– Még nem néztem – mondtam.
– És az értesítéseket gondolom, kikapcsoltad – jegyezte meg.
– Tudod, hogy szinte mindig ki vannak kapcsolva – dünnyögtem. Szeretem fenntartani a látszatot, hogy akkor vagyok elérhető, amikor én akarom. Akinek kellek, az úgyis tudja, hol talál meg. Például a szobámban, szombat reggel tízkor.
– Nem baj, még nincs késő – csacsogott Livio, majd felém nyújtotta a csészét. – Tessék, ezt anyukád küldi. Odaadom, mielőtt meg találnám inni, pedig nekem is csinált egyet.
– Köszi – az orromba kúszó kávéillat felrázott kissé, és úgy döntöttem, ha már Livio eljött idáig, összeszedem magam, és igenis elmegyek vele futni.
Úgy húsz perc múlva sikerült is elindulni, de kábé tizenöt méter után már meg is bántam az egészet. Pedig be is melegítettünk előtte. És láttam rajta, hogy a kedvemért lassaban fut, mint szokott, de ez rajtam nemigen segített. Nem telt még el negyed óra, már alig kaptam levegőt, szúrt az oldalam, olyan helyeken fájt a lábam, amiről nem is tudtam, hogy ott bármi fájni tud. Ezért aztán igazi áldásként éltem meg, amikor Livio egyszer csak megállított.
– Az ott nem Mario? – bökött a fejével a férfira, aki a szemközti házból lépett ki.
– Kizárt dolog – jelentetem ki anélkül, hogy ránéztem volna, ugyanis fontosabb dolgom is akadt: például levegőt venni.
– Szerintem pedig ő az – mondta Livio, én meg nem értettem, ő hogy nem liheg.
– Mario Arezzóban lakik, mit keresne itt szombat délelőtt? – kérdeztem, amikor én is észrevettem a szürke szövetkabátos egyént, akit Livio a menedzserünknek gondolt.
– Hát ez az – mondta a dobosunk, azzal elindult utána, persze szigorúan ezen az oldalon, én pedig kénytelen voltam követni.
Igazából engem is érdekelt, mit csinál itt a menedzserünk ilyenkor, hiszen csak miattunk járt át Montevarchiba, szóval mostani itt-tartózkodásának is lehetett köze hozzánk. Már ha az a fazon tényleg Mario volt és nem csak valaki, aki hasonlít rá. Így aztán egy darabig követtük a pasast, és egyre biztosabbak voltunk benne, hogy a menedzserünket látjuk. Livio még be is írt valami random dolgot a zenekari chatbe, hogy lássuk, előveszi-e a telefonját, ha kap egy értesítést. Elővette, ami nekünk elég bizonyítéknak számított, így aztán összenéztünk Livióval, majd átkeltünk az úttesten, és újból futásnak eredtünk, hogy utolérjük Mariót. Aki láthatóan meglepődött, hogy idekint lát bennünket, vagy egyáltalán bárki ismerőst.
– Ti mit kerestek itt? – kérdezte.
– Itt lakunk – felelte Livio. – Ha még nem tűnt volna fel.
– De, képzeld, észrevettem – mondta a menedzserünk. – És mit csináltok ilyenkor az utcán?
– Kijöttünk futni – válaszoltam, és láttam a hitetlenkedést a tekintetében, hogy ezt pont az én számból hallja. – Te?
– Ööö... nekem volt itt egy kis dolgom. El kellett intéznem valamit.
– Ilyenkor? – csodálkoztam rá.
– Hé, nekem is lehetnek magánügyeim! – csattant fel, és egyértelműen látszott rajta, hogy valami olyanba tenyereltünk bele, amibe nem kellett volna.
– Persze, de azokat nem itt szoktad intézni – mutatott rá Livio.
– Te sem tudhatsz mindent – szerelte le Mario. – És ha megbocsátotok, most mennem kell. Majd találkozunk!
Azzal ott hagyott minket, mi pedig csak pislogtunk utána. Ez több volt mint gyanús.
– Lemaradtunk valamiről?
– Lehet, hogy jól sikerült a buli szilveszterkor - vélte Livio.
– Pedig nem is volt ott sokáig.
– Pont azért. Összejött valakivel, és most volt a második randi.
– Elképzelhető. Lakik itt bárki, akit mi is meg ő is ismerhetünk?
– Asszem, a felsős matektanárom, de kizárt, hogy Marióval ismerjék egymást.
– Én se hiszem.
– Mindenesetre ez elég érdekes – összegzett a dobosunk. – Látod, mi minden történik az emberrel, ha elmegy futni?
***
– Tudjátok, ki lakik abban az utcában? – kérdezte Luca, amikor később elmeséltük a többieknek a menedzserünkkel való találkozást.
– Te tudod? – kérdeztem vissza.
– Véletlenül nem Marco Balzoni? – kottyantott bele Elio, mire Luca egy színpadias mozdulattal az asztalra ejtette a poharát. Már üres volt. És műanyag.
Marco Balzoni volt a kulturális főosztályvezető a városházán, azonban mi már egyszerű hivatalnokként is ismertük, ugyanis őt pont akkor bízták meg a karácsonyi műsor megszervezésével, amikor mi is részt vettünk benne. Akkoriban az volt a süllyesztő; Marco is azért kapta meg, hogy ezzel törjék le a lelkesedését, ám hála Gianna Allegrinek, aki két évig mellettem ült angolon a gimiben, és persze nekünk, ez nem sikerült. Marco pedig ezt nem felejtette el, mert mióta főosztályvezető, azóta elég gyakran hívnak minket városi rendezvényekre. Vagy csak nem ismer más zenekart rajtunk kívül.
– Ne már! – csattant fel Livio. – Marco Balzonival?
– Én csak azt mondtam, hogy ott lakik, de ez nem jelenti azt, hogy Mario nála volt – védekezett a gitárosunk.
– De elég nagy esélye van.
– Igazából még hihető is lenne – dünnyögte Luca. – Szilveszterkor tök sokat voltak együtt, simán kialakulhatott valami. Már amikor Marco nem a sörösüvegbe énekelt.
– Ő legalább ért ahhoz, amit csinál – mondta Livio.
– Amíg nem kell karácsonyi műsort rendeznie – tettem hozzá, mire Luca elröhögte magát.
– Jó, de a kulturálisfőosztály-vezetéshez ért, már az is valami – védte meg Elio.
Mariónál pedig ez azért egy nagy előrelépés lenne, hiszen ő egy valódi dilettánsfetisiszta. Járt már tehetségtelen költővel, rémes szakáccsal meg rettenetes lakberendezővel. A borzalmas szobrászt végül kikosarazta, de állítólag csak azért, mert leszólta a zenénket. Hozzájuk képest Marco Balzoni a szőke herceg kék öltönyben.
– Viszont eléggé úgy tűnt, hogy nem akar róla beszélni – jegyeztem meg.
– Akkor majd úgy teszünk, mint akiknek fogalma sincs semmiről – vont vállat Luca. - Aztán hátha elmondja magától.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése