Los Reyes

Gyerekzsivajtól volt hangos a Café El Mío Cid: a ljubljanai spanyolok és csemetéik várták a napkeleti bölcsek érkezését. Spanyolországba ugyanis los Reyes Magos, a Háromkirályok viszik az ajándékokat, akik vízkeresztre érik el az Ibériai-félszigetet. Persze, náluk is van Mikulás, de a hagyomány szerint a királyok a fő ajándékozók.

A királyok, akik a Cabaret International főhadiszállásán készülődtek. Val, Borut és Jure álszakállban, színes kaftánban és fejfedőkben várták, hogy felmehessenek, és arany, tömjén meg mirha helyett édességet osztogathassanak a gyerekeknek. Jadran is velük tartott mint muzsikus, de ő nem volt beöltözve. Ő azt pár hete már Mikulásként letudta.

– Na, szerintetek kinézünk három bölcs embernek? – kérdezte Borut a turbánját igazgatva.

– Nem - vágta rá azonnal Jadran mosolyogva. – De ez nem a ruha miatt van.

Tényleg nem úgy néztek ki, mint három király Napkeletről. Inkább, mint három fazon, akik királyoknak öltöztek egy barátjuk gyerekeinek a kedvéért.

– Tudjátok, mi jutott erről eszembe? – kérdezte Jure.

– Hogy sokat kell még tanulnod? – tippelt Val vigyorogva, de nem találta el.

– Az a film, amikor három pasi elmegy a lánya esküvőjére Görögországba – felelte a szőke srác, bár a haja most nem látszott ki a fejdísze alól.

– Mi, a Mamma Mia? – röhögött fel Val, és a többiek is csatlakoztak hozzá, amikor nekik is leesett.

– Nee – ráztam meg a fejem.

Ez egy teljesen képtelen ötlet volt, de amint ránéztem a fiúkra azokban a fényes anyagokból készült jelmezekben, könnyen el tudtam képzelni, ahogy holdjáróban, fodros trapéznadrágban, mindenre elszánt arccal éneklik a Waterloo-t. Ezen aztán úgy elkezdtem röhögni, hogy még a könnyem is kicsordult.

– Most mi van, ők is hárman voltak, és egy olyan gyerekhez mentek, akit nem is ismertek! – védekezett Jure.

– Ja, csak kicsit más a kontextus – mondta Val, de még mindig nevetett.

– Nem baj, Jure, ezt most annyira élesen látom magam előtt, hogy ha rossz kedvem lesz, erre fogok gondolni – mondtam, amikor végre abba tudtam hagyni a nevetést. – Úgyhogy köszi!

– Ekkor Carlos dugta be a fejét az ajtón.

– Kész vagytok? – kérdezte.

***

Verkával az egyik hátsó asztalnál ültünk le, onnan néztük a műsort. A fiúk is énekeltek spanyol karácsonyi dalokat és a gyerekek is. Aztán jött a fényképezkedés. Néha eszembe jutott a holdjárós kép, de most már szerencsére csak mosolyogtam rajta.

– Olyan cukik – jegyezte meg Verka, amikor Borut, Val és Jure már az édességosztásnál tartottak.

– Azok – értettem egyet.

– Nagyon fognak hiányozni – sóhajtotta a szobatársam, és erre az én arcomról is lehervadt a mosoly.

Eddig is tudtam, hogy Verka ösztöndíja csak egy fél évre szól, de csak most ébredtem rá, milyen kevés is van hátra belőle. Együttérzően bólogattam, és közben arra gondoltam, hogy nekem meg ő fog nagyon hiányozni.

Jadran valószínűleg hallotta ezt a beszélgetést, mert amikor már pakoltunk össze a műsor után, halálra vált arccal jött oda hozzám.

– Igaz, hogy Verka februárban elmegy? – kérdezte.

– Igen, sajnos csak fél évre jött – válaszoltam szomorúan.

– És te is?

A kérdés eléggé meglepett; egyrészt, mert azt hittem, mindenki tudja rá a választ, másrészt meg azért, mert Jadran úgy nézett rám, mintha csak én tudnám megmenteni őket Freddy Kruegertől. Vagy bármi egyéb veszedelemtől.

– Én nem megyek sehova – nyugtattam meg.

– Hál’istennek! – sóhajtott megkönnyebbülten, és én hirtelen nem tudtam, hogy most meghatódjak-e vagy inkább röhögjek.

– Én itt leszek a tanév végéig. Max húsvétra megyek haza – tettem hozzá, egy kicsit még mindig megilletődve.

Tudtam, hogy megkedveltek, de azt nem, hogy ennyire. Valamivel később még Val is szóvá tette ezt a dolgot.

– Hallom, Jadran azt hitte, te is elmész a félév végén – mondta, amikor már csak ketten voltunk a főhadiszálláson.

– Igen, szegény valószínűleg félreértette, amit Verkával beszéltünk – mondtam. – De ilyen könnyen nem szabadultok tőlem - viccelődtem.

– Még szerencse – mosolyodott el Val. – Kár lenne, ha te is elmennél.

– Ja, nagy kár.

Találkozott a tekintetünk, ő halványan elmosolyodott, aztán úgy tűnt, mondani akar valamit, de végül nem szólalt meg. Ekkor vettem észre, mennyire közel ülünk egymáshoz. Hogy ez Valnak is feltűnt-e, azt már sose tudom meg, mert kinyílt az ajtó, és bejött Carlos egy papírral a kezében, miközben spanyolul morgott valamit az orra alatt.

– Bakker, ti még itt vagytok? – váltott angolra a kávézótulajdonos, amikor észrevett minket. – Bocsi, remélem, nem zavartam meg semmit.

– Nem! – vágtuk rá mindketten azonnal.

– Akkor jó – mondta Carlos olyan hangon, mint aki nem igazán hiszi el, amit hall. – Nem láttátok a celluxot? – kérdezte. – Már megint leesett ez a szar.

– Azzal felemelte a “Munkanélkülieknek belépni tilos!” – feliratot, ami eddig az ajtóra volt kiragasztva.

– Ott van az asztalon – mondta Val, és felállt a kanapéról, hogy segítsen Carlosnak.

– Amúgy miért ez van kiírva? – kérdeztem. – A “Staff only” nem lenne egyszerűbb?

Ez már egy ideje foglalkoztatott, de mindig elfelejtettem megkérdezni.

– Az úgy volt, hogy egyszer elvittük Borut valamelyik korábbi barátnőjét múzeumlátogatásra, és ott láttuk ennek a táblának az eredetijét – mondta Val. – Valószínűleg azt szerették volna kiírni, hogy “Illetékteleneknek belépni tilos”, csak nem sikerült jól lefordítani, a “Staff only” meg túl könnyű lett volna.

– Mondjuk, így azért viccesebb – jegyezte meg Carlos.

– Szerintem is – értettem egyet.

– Mi is így gondoltuk, úgyhogy csináltunk egyet magunknak.

– Na jó, visszaragasztom, aztán már itt se vagyok – mondta Carlos, azzal a celluxszal a kezében távozott.

Jobbnak láttam, ha én is lassan elindulok vissza a koliba, úgyhogy megkerestem a táskám, majd körülnéztem, nem hagytam-e valamit a kanapén vagy az asztalon.

– Sára, kérdezhetek valamit? – fordult felém Val, miután már nem hallottuk Carlos piszmogását odakint.

Az ujjaim önkéntelenül is szorosabbra fonódtak a hátizsákom pántja körül.

– Igen? 

Attól féltem, arról akar beszélni, amibe Carlos az imént belesétált.

– Szerinted én melyik apa lennék a Mamma miában?

 

(A kép forrása: https://unsplash.com/photos/a-group-of-small-figurines-sitting-on-top-of-a-wooden-table-k0TuoDq4aaA?utm_content=creditShareLink&utm_medium=referral&utm_source=unsplash )

És ezzel véget ért a karácsonyi kihívás. Köszönöm mindenkinek, aki követte és aki csak beleolvasott! Én szerettem írni, remélem, szereztem vele néhány kellemes percet. Ha bárkinek van kérdése vagy visszajelzése, vagy csak tippelne, hogy ki lenne Val a Mamma miában, akkor az ne tartsa magában! :)