Meteoritok
[Ezt most azért, mert valamilyen formában szerettem volna belevenni a kihívásba ljubljanai karácsonyi díszkivilágítást. Felkapcsolt állapotban én is csak fényképről láttam, de bizonyos elemei már október végén a helyükön voltak.]
A busz éppen akkor hajtott be a megállóba, amikor befordultam a sarkon. Futni kezdtem, hogy elérjem, de nem volt szerencsém. És mivel már elég késő volt, vagy negyedóra múlva jött a következő. Megigazítottam a sálamat, majd a kesztyűmet kezdtem keresni a zsebemben, mert már most fázott a kezem. Tizennégy perc! Mit fogok én tizennégy percig csinálni, ráadásul ilyen hidegben? Elővettem a telefonomat, holott tudtam, hogy semmi újdonság nem lesz rajta, de valamivel el kellett ütnöm az időt, amíg vártam a buszra.
Ekkor motorzúgást hallottam, és hogy valaki hozzám szól angolul, de nem értettem, mit. Annyira váratlanul ért a dolog, hogy majdnem elejtettem a telefonomat. A hátam mögé pillantottam, hogy nem áll-e ott valaki, de csak én voltam a megállóban. Meg az idegen. Aki most leállította a motort, és megismételte az előző mondatot:
– Elvigyelek?
Éreztem, ahogy árad szét bennem a rémület, hiszen még mindig csak ketten voltunk a megállóban. Erősebben szorítottam a telefonomat, és megráztam a fejem. A motoros ekkor levette a sisakját, én meg rájöttem, hogy egyáltalán nem idegen.
– Sára, nem ismersz meg? – kérdezte Jure hitetlenkedve.
– A frászt hoztad rám! – Legszívesebben hozzávágtam volna a telefonomat, de közben azért meg is könnyebbültem, hogy nem egy idegen motorossal álltam szemben.
– Bocs, elfelejtettem, hogy a lányok megijednek, ha leszólítják őket.
– Szerintem bárki megijed, ha egy sötét buszmegállóban leszólítják.
– Jogos. Tényleg bocs. De azt hittem, megismered a motoromat.
– A sötétben nem raktam össze.
– A kérdés továbbra is fennáll: elvigyelek? Még soká jön a busz.
– Így, hogy tudom, hogy te vagy az, igen, légyszi.
Erre Jure elmosolyodott, majd leszállt a motorról, hogy elővegyen még egy bukósisakot. Megvárta, amíg felveszem, és csak aztán ült vissza.
– Ülj fel mögém – mondta.
– Ööö… Jure… mibe tudok kapaszkodni? – kérdeztem.
– Miért vagyok itt én? – tárta szét a karját, és biztos voltam benne, hogy vigyorog a sisak alatt.
– Azt hittem, te vezetsz – mondtam, azzal felültem mögé.
– Persze, azt is. Megvagy? – kérdezte, amikor összekulcsoltam a kezem a dereka körül.
– Meg.
– Akkor mehetünk a hosszabb úton?
– A hosszabb úton?
– Fogadok, hogy motorról még nem láttad a fényeket!
Valóban nem, és mivel nem kellett sietnem a koliba, mert kivételesen mindent elolvastam a másnapi óráimra, nem vitatkoztam. Így aztán Jure gázt adott, én meg áldottam az eszem, hogy felvettem a kesztyűmet, mert különben tuti odafagyott volna a kezem a dereka köré. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ő ilyenkor a balkán Tom Cruise-nak képzeli magát. Azért reméltem, hogy a Mission: Impossible főcímdala megy a fejében és nem a Take My Breath Away.
Kíváncsi voltam, mennyi fog látszani a karácsonyi díszkivilágításból motorról. Ljubljanában ugyanis nem érték be annyival, hogy fényfüzéreket tekertek a fákra vagy világító szívecskéket aggattak rájuk. Itt az ünnepi dekorációt minden évben valamilyen tematika alapján készítették el. Idén az élet univerzuma volt a téma, így egyes utcákban csillagok, másokban repülő csészealjak vagy a Tejútrendszert idéző képződmények világítottak. Persze, karácsonyfa is volt a Prešeren téren, olyan hatalmas, hogy daru kellett hozzá, hogy fel tudják állítani. Tudom, mert kimentünk megnézni a többiekkel, amikor hozták.
Hamarosan befordultunk a Slovenska cestára, ami napközben a belváros legforgalmasabb utcája, és ami felett egy meteorraj világított. Most alig lehetett más járművet látni, csak a meteoritokat a levegőben, és mi alattuk mentünk a motorral. Akkor én is el tudtam képzelni, hogy mindenféle veszélyes bűnözők vannak a nyomunkban, de mi visszük a csodafegyvert, és még űrlények sem állíthatnak meg minket. Persze, az igazi Tom Cruise-on nem lenne bukósisak.
Amikor megérkeztünk a kolihoz, még mindig a látottak hatása alatt voltam. Korbban egy csomószor elsétáltam a meteoritok alatt, de akkor egyszer sem tűnt olyannak, mintha egy űrviharon mentem volna keresztül.
– Köszönöm, hogy elhoztál – mondtam, miután leszálltam a motorról és visszaadtam a bukósisakot. Aztán eszembe jutott még valami. – A kupont majd beviszem a legközelebbi próbára, jó?
Azt a kupont, amit a karácsonyi vásár előtt adott nekem meg Verkának, ami egy Mikulás-fuvart ígért Jure motorján.
– Nem, nem, ez attól független volt – jelentette ki határozottan. – Vagy látsz rajtam Mikulássapkát?
– Az az érzésem, hogy te szereted fuvarozni az embereket – csóváltam meg a fejem.
– Csak a kiváltságosokat – vigyorgott rám Jure, és én nem bírtam ki nevetés nélkül.
– Akkor most szólok, hogy én se ülök ám fel akárki motorjára. Még egyszer köszi.
Azzal elindultam befelé, de motorzúgást nem hallottam, csak miután becsukódott mögöttem az üvegajtó.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése