Túl az Óperencián

Elfordultam az asztalra állított tükörtől, a meglepően elegánsan öltözött Borut felé. Eddig még nem láttam ingben, zakóban és csokornyakkendőben.

– Szó sem lehet róla!

– Sára, a komád vagyok, vagy nem vagyok a komád? – kérdezte a srác egyre kétségbeesettebben.

– Mi ez a szöveg? – kérdeztem vissza meglepetten, hiszen nem szokott így beszélni.

– Az vagy?

– Az vagyok, de akkor sem csinálom – jelentettem ki, és tüntetőleg keresztbe tettem a lábam. Ekkor tűnt fel, hogy valamilyen érthetetlen okból nagyestélyi van rajtam.

– Értsd meg, én úgy szeretem azt a lányt, mint Jure a motorbiciklijét!

– De Jure nem vesz új motort félévente – mutattam rá, mert Borutnál általában hat hónapig tartott egy kapcsolat.

– Verka tudja, mire vállalkozik.

– Én ebben akkor sem veszek részt.

– Sára, egy vakrandiba még senki nem halt bele! – győzködött Borut. – És annyiból nem is vak, hogy én jól ismerem a srácot. Együtt lakunk.

– Mondtam már, hogy nem érdekel.

– Tudod, hogy nem alapozhatod a szerelmi életed egy titokzatos álarcos férfira, akivel egyszer táncoltál.

– Dehogynem. Nem én lennék az első.

Ebben a pillanatban Borut térdre esett. Ha nem látom a saját szememmel, nem hiszem el.

– Sára, kérlek! Sőt, könyörgök! Verka nem jön el, ha te sem jössz! És lakótársam… azt szokták mondani, hogy kettőnk közül én vagyok az okos, ő meg a jóképű – győzködött tovább.

Én közben arra gondoltam, hogy szerencsétlen mekkora gyökér lehet, ha kettejük közül Borut az ész, de ezt jobbnak láttam nem kimondani. Arról nem is beszélve, hogy a helyes srácok, ha tudják, hogy jól néznek ki, az könnyen a fejükbe száll. Ám mielőtt bármit mondhattam volna, a semmiből megszólalt egy zenekar, és Borut dalra fakadt:

Egy szerény Adonisz,
Nem gyötri szifilisz,
Mert higiénikus férfi ő.

Lány lenne is vagy száz.
De nem égeti a láz,
Mert nincs köztük az a nő…

– Tudod, mit? – vágtam közbe. – Legyen, csak ne énekelj tovább, mert ez nagyon fura. Már bocs.

Ám Borut ezt a részt meg se hallotta, mert abban a pillanatban, hogy rábólintottam, táncra perdült, és megint rákezdte:

– Gyerünk, tubicám, se kocsink, se lovunk…

– De akkor mivel megyünk? – szóltam közbe.

– Busszal! – vágta rá Borut, azzal kézen fogott, és kitáncoltunk a koli folyosójára. – Én s a komám, mi csak elkocogunk…

A nyomunkban kivágódtak a szobaajtók, és ahelyett, hogy az emberek a láthatatlan zenekart keresték volna, ők is táncolni kezdtek. Arról fogalmam sincs, hogy keveredtünk el a Café El Mío Cidbe, ahol egyrészt ott volt Verka, másrészt mindenki sokkal elegánsabban volt felöltözve, mint általában. Carlos pezsgőt hozott nekünk, aztán egyszer csak a vendégek összenéztek, és elkezdték énekelni az Egy szerény Adoniszt.

– Ez ő lesz! – szorította meg a kezem Verka.

Ekkor nyílt az ajtó, és Val lépett be hosszú szövetkabátban, a fején cilinderrel, a nyakában selyemsállal. Meg sem kellett volna lepődnöm rajta, hogy amint levette a cilindert, ő is énekelni kezdett:

Bátorság és nonsalansz,
Ezzel győzni fogsz, van erre sansz!
Hogyha bátor vagy, egy kis perc alatt
Minden úgy megy mint a parancsolat.
Bátorság és nonsalansz,
Ezzel győzni fogsz, van erre sansz!

Bátran járj, utadon haladj,
Úr ha vagy, mindenütt csak úr maradj
Bátran járj, utadon haladj,
És ha úr vagy, csak úr maradj!

Amikor befejezte, odajött hozzánk, kezet csókolt Verkának, megrázta Borut kezét, aki ezután felém fordult.

– Val, drága barátom, engedd meg, hogy bemutassam egy másik barátomat. Ő itt Sára Turai, Budapestről.

Kézfogásra nyújtottam a kezem, de Val úgy fogta meg, mint az előbb Verkáét. Talán meg kellett volna mosnom, amikor bejöttünk, gondoltam magamban.

– Kezét csókolom, kisasszony – mondta, és ekkor eszembe jutott az a néhány héttel ezelőtti álarcosbál, amelyen azzal a titokzatos idegennel táncoltam.

Már senki nem akadt fent rajta, de a láthatatlan zenekar ekkor elkezdte azt a dalt játszani, amire akkor keringőztünk.

– Ez a hang – szaladt ki a számon.

– Ez a kéz – mondta Val.

– Lehetetlen! – mondtuk egyszerre, és ahogy egymásra néztünk, hangosabb lett a zenekar, és akkor…

És akkor bevertem a fejem az ablaküvegbe. A kávézó eltűnt, rajtam az estélyi helyett újra farmer és pulóver volt, mellettem egy nő ült a telefonjába mélyedve. Megkönnyebbülten konstatáltam, hogy az egészet csak álmodtam, és a buszon vagyok, úton Ljubljana felé. Már ha nem aludtam át a megállót. Gyorsan kinéztem az ablakon, reménykedve, hogy nem olasz feliratokat fogok látni az utcákon, de szerencsére még csak Mariborban voltunk, így a gondolataim visszatérhettek az álmomhoz.

Igazából tényleg így ismerkedtem meg Vallal, leszámítva az álarcosbált meg éneklést: Borut szeretett volna randizni Verkával, aki, mivel addigra már tudtuk, hogy az előző barátnői mind erasmusos diákok voltak, egyedül nem akart vele találkozni, így aztán Borut elhívta Valt, és a dolognak az lett a vége, hogy bevettek a Cabaret-ba. De hogy ez az éneklés mi volt… 

Egy biztos: az ünnepek alatt soha többé nem hagyom a tévét a Dunán vagy az M5-ön.

(A kép forrása: https://unsplash.com/photos/a-bottle-of-wine-being-poured-into-a-wine-glass-T3w4sQDZDS4?utm_content=creditShareLink&utm_medium=referral&utm_source=unsplash)

A bejegyzésben szereplő dalszövegeket a Mágnás Miskából és a Luxemburg grófjából, a címét meg a Csárdáskirálynőből vettem kölcsön. Az Egy szerény Adonisz csak itt létezik (szerencsére).