Bang, bang
Diego:
A déli nap forrón tűzött le New Milano városára, amikor kiléptem az irodámból, ám a tornácnál messzebb nem jutottam. A hintaszékemben ugyanis ült valaki. Barna bőrkabátja volt, a csizmájára vastagon tapadt az út pora. Amikor észrevette, hogy nincs egyedül, hátranézett, majd elmosolyodott.
- Már régóta vártam ezt a napot - mondta.
- Hogy beülhess a székembe? - kérdeztem.
Erre elnevette magát, pedig nem is vicceltem. Felállt a székből, majd felém fordult. Csak most, hogy ennyire közel álltunk egymáshoz, jöttem rá, mennyire alacsony. Vagy én vagyok túl magas?
- Nem - mondta, és még mindig mosolygott. - Hogy végre leszámolhatok veled.
- Tévedsz - viszonoztam a mosolyát. - Erre én várok már régóta.
Több mint fél éve próbáltam elkapni, egyszer sikerült is, de másnapra megszökött a börtönből, aztán fel is robbantotta maga után, nehogy még egyszer eszembe jusson bezárni. Ő lőtte le Simlis Stefant és Sloppy Joe-t, akik ugyan körözött bűnözők voltak, de nekem kellett volna elfognom őket, nem Andrea Canepának. Aki most a fejébe nyomta a kalapját, és kisétált az útra.
Párbaj. A legjobb módszer az ilyen konfliktusok rendezésére. Miután megbizonyosodtam arról, hogy a pisztolyom nálam van, utánaindultam. Ő azonban nem állt meg az út közepén, hanem továbbment.
- Te meg mit csinálsz? - kérdeztem.
- Iszom egy sört - felelte.
- Most?
- Hátha szerencséd lesz, és akkor többet nem ihatok. Kihasználom a lehetőséget - azzal eltűnt a szemben lévő kocsmában.
Muszáj volt követnem, mert látnom kellett, nem azért megy-e be, hogy a sörivás címén egy kést rejtsen a csizmaszárába, vagy magához vegyen még egy pisztolyt. De legalább meg tudtam igazítani a hajam. Jobb, ha a párbaj közben nem lóg a szemembe.
Úgy negyedóra múlva már az út közepén álltunk egymással szemben. A szél felkavarta körülöttünk a port, de a nap továbbra is tűzött. Andrea Canepa előhúzta a pisztolyát, és így tettem en is.
- Majd szólok a temetkezési vállalkozónak, hogy a krokodilos mellényedben temessenek el - mondta -, mert az pont olyan béna, mint amilyen seriff te voltál.
- Az egy egyedi darab - vágtam vissza -, mint én.
- Hát, nincs is még egy seriff, aki lelövi a saját helyettesét! - nevetett fel.
Az egy csúnya hiba volt. Szegény Tom. Túl jól sikerült az álcája, és azt hittem, bandita. Sosem bocsátom meg magamnak, amiért végeztem vele. Akkor is Canepára vadásztunk, de kicsúszott a kezeink közül.
- Ezzel megkönnyítetted a dolgom - folytatta -, mert így már csak tőled kell megszabadulnom.
- Sok sikert hozzá - mondtam. - Amúgy, csak, hogy tudd: én festettem kékre a lovadat.
- Sejtettem - mosolyodott el. - Felismertem a hanyag ecsetkezelésedet.
- Hidd el, a kék szín csak javított rajta. Ocsmány egy jószág.
- Nem akarjátok már végre lelőni egymást? - hallottuk a semmiből Simlis Stefan hangját. Mintha egy kísértet szólt volna hozzánk. - Ez a szópárbaj kezd unalmas lenni.
Mind a ketten a temető irányába fordultunk.
- A hullák nem szólnak bele! - figyelmeztettem, mire ő mormogott még valami olyasmit, hogy a zombis verziót kellett volna megvenni, de aztán elhallgatott.
Andrea Canepa és én újra egymásra néztünk. Tudtam, hogy egyikünk most látja ezt a várost utoljára.
- Tízig számolunk, aztán lövünk - mondtam, mire ő bólintott.
Egyszerre kezdtünk számolni: tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy...
Amikor megcsörrent egy telefon.
Andrea kezében még ott volt a pisztoly, amikor felvette, aztán már csak azt láttam, hogy kerekedik a szeme.
- Bakker, az most van? - kérdezte kétségbeesetten. - Ne haragudj, azt hittem, csak később lesz. Máris ott vagyok! - Azzal letette.
A pisztolyát visszacsúsztatta az övébe, majd megigazította a kalapját.
- El kell halasztanunk a leszámolást - jelentette be. - Várnak a dokkmunkások. Kóruspróba.
Azzal felpattant a kék gebére, és elvágtatott. Én pedig azzal a tudattal pakoltam el a Banget, hogy ma Diego Solari seriff ismét megvédte New Milanót.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése