Confeugo
Dorothy:
Éppen a pénztárcámat raktam el a táskámba, amikor megszólaltak a dobok. Meglepetten fordultam hátra, és akkor tűnt fel, mekkora tömeg verődött össze a téren. Pedig néhány perce, amikor megálltam a betlehemes bódénál, a kutya se volt itt. Vagy az több volt, mint néhány perc? Simán lehet, hogy már vagy félórája nézegettem a figurákat, és észre se vettem. Mondjuk, nem egyszerű megtalálni a megfelelőt. Át is vettem az eladótól, nehogy a dobosok miatt megfeledkezzem róla. Amikor a Jézuska is a táskámban volt, a tömeg irányába indultam, hogy megnézzem, mi történik. Ekkor láttam meg őt. Bordó sapkában volt és fekete kabátban, és integetett.
Andrea Canepának hívták, és mióta egy konferencián végignéztem, ahogy összeesküszik ellene a technika, lépten-nyomon egymásba botlottunk, mintha Genova nem Liguria legnagyobb városa lenne, csupán egy alig százötven fős kistelepülés a Semmi Közepétől húsz kilométerre.
- Nem is tudtam, hogy az írek is állítanak betlehemet – jegyezte meg, amikor odaléptem hozzá.
- Csak azok, akik Olaszországba költöznek – mondtam, mert senkire nem emlékeztem, akinek lett volna betleheme otthon. – És ők is csak akkor, ha találnak egy olyan királyt, aki úgy néz ki, mint Hugh Jackman – tettem hozzá.
- Most? – csodálkozott rá Andrea. – Megnézhetem?
- Hugh Jackman vagy két éve volt, úgyhogy arról csak fotót tudok küldeni, de az előbb vettem egy Jézuskát, aki úgy néz ki, mint Macaulay Culkin a Reszkessetek, betörőkből.
- Hogy mi van? – fordult ekkor felénk egy nagyobb darab, széles vállú fazon, akit rejtély, hogy nem vettem észre eddig, ugyanis úgy nézett ki, mintha egy betlehemből jött volna.
- Egy Kisjézus, aki úgy néz ki, mint a Reszkessetek, betörőkből a kissrác – tájékoztatta Andrea, amiből összeraktam, hogy ők ketten ismerik egymást.
- Íme – húztam elő a figurát a táskámból.
- Ez nagyon durva – állapította meg a nagydarab.
- Mi durva? – fordult meg egy harmadik srác, norvégmintás sapkában. Felismertem benne Stefano Damontét, aki Andreával együtt zenélt azon a bizonyos konferencián.
Válasz helyett megmutattam neki Jézuska Culkint.
- Kevin nélkül nincs karácsony – dünnyögte, majd elmosolyodott – Amúgy szia, Dorothy.
Erre a nagydarab srác kezdett el vigyorogni.
- Szóval, te vagy a híres Dorothy – állapította meg -, aki videóra vette Andre égését...
- Hé, azért nem a himnuszt rontottam el – méltatlankodott az említett.
- És nem rakta fel a netre – fejezte be a mondatot. – Örülök, hogy végre megismerhetlek.
Ami azt a bizonyos égést illeti, egy genovai dalszerző, Fabrizio de André munkásságáról szóló konferencián történt, ahol én voltam a videós, Andrea és Stefano pedig ott léptek fel, ugyanis előbbi dalszerzőként elég erősen kötődik hozzá, utóbbi pedig gitáron kísérte. Mint azt akkor megtudtam, Stefano Andrea állandó társszerzője és producere. Amikor pedig felmentek a színpadra, csak a reflektor nem zuhant rájuk, de minden más megtörtént velük: nem szólt a mikrofon, elromlott a gitár, és még a mikrofonállvány is összeesett. Én már a néma mikrofonnál sírva rohantam volna ki a színpadról, de a fiúk nagyon jól kezelték az egészet.
Azóta pedig kiderült, hogy a bár, ahová gyakran járok kávézni, Andrea családjáé, és ha az apám elrángat magával Genova-meccsre, akkor nyilván ugyanannál a pultnál állunk sorba sörért. Most pedig a Ferrari téren vártuk, hogy a dobosok vezette menet odaérjen.
- Dorothy O’Connell – mutatkoztam be. – Én is örülök… - azzal végignéztem a srácon, hogy a jelmeze alapján próbáljam kitalálni, melyik betlehemi figura lehet. – József?
- Csak ma. Az év többi napján Diego Solari.
- A lakótársam – mutatta be Andrea. – Azt mondjuk, nem tudom, miért van még mindig jelmezben.
- Mert nem volt időm átöltözni – mondta, majd felém fordult. – A suliban élő betlehemet csináltunk – magyarázta. – Tanár vagyok. Egyebek között.
Ekkor megtudtam, hogy Diego a tanítás mellett rapper is, bár egyelőre a legismertebb száma Olaszország természetföldrajzáról szól, amit még a covid alatt rakott össze a diákjainak. Neki is Stefano az állandó producere, de Andreával is többször dolgozott már együtt. Én pedig elmesélhettem, hogy Dublinból költöztem ide négy éve, amikor az apámat felkérték, hogy vezessen egy genovai szállodát, ő pedig bevett a csapatába, mert tudtam olaszul, és akkor éppen nem volt munkám, aztán mind a ketten itt ragadtunk. A videós képzést is itt végeztem el, és eleinte csak szállodákkal foglalkoztam, aztán egy barátom megkeresett, hogy videózzak a zenekara turnéján, ami annyira jól sikerült, hogy én lettem az állandó videósuk, és ezután dolgoztam több zenei projekten is. Például azon a Fabrizio de André-konferencián.
Időközben a menet elérte a Ferrari teret: a dobosok vonultak be először, a nyomukban egy csapat kék-fehér ruhás zászlóforgatóval, őket pedig különféle történelmi korok ruháiba öltözött csoportok követték: láttam bársonyruhás, prémgalléros hölgyeket, szűk harisnyás férfiakat, de még abroncsos szoknyát meg cilindert viselő embereket is. Nem pont erre számítottam karácsony előtt néhány nappal – inkább vártam a Mikulást, krampuszokat meg hóembereket.
- Most nagyon gáz, hogy megkérdezem, de ez milyen felvonulás? – fordultam a fiúkhoz. Kevésbé lenne ciki, ha nem négy éve élnék itt.
- Ez a confeugo – felelte Andrea. – Egy középkori hagyomány, amikor a genovaiak egy szalagokkal feldíszített babérbokrot ajándékoznak a dózsénak, hogy jó szerencsét kívánjanak neki a következő évre, aztán ezt a bokrot közösen elégetik. Így van, tanár úr? – pillantott Diegóra, aki még mielőtt válaszolt volna, megigazította a köpenyét.
- Így, így. A tizennegyedik században dokumentálták először, de sanszos, hogy már korábban is létezett. A tizennyolcadik század végén betiltották, és asszem, valamikor a húszas években élesztette fel egy hagyományőrző csoport.
Ez megmagyarázta a különböző korok jelmezeit.
- Persze ma nem dózse van, hanem polgármester, és a népet képviselő apát a hagyományőrzők elnöke, de a többi ugyanaz – folytatta Diego. – A kölcsönös üdvözlés után most is elégetik majd a babérbokrot.
Miután az összes felvonuló csoport elfoglalta a helyét a téren, valóban behoztak egy fémtálcán álló, piros és fehér szalagokkal díszített bokrot, amelyet a polgármester gyújtott meg. Mi pedig, több száz másik genovai társaságában néztük, ahogy a levelek és a szalagok lángra kapnak.
- Amúgy – szólalt meg Andrea, miközben az égő bokrot figyeltük -, a tér másik oldalán van egy bódé, ahol híres emberes betlehemi figurákat árulnak.
- Tudom – feleltem -, de csak az a jó, ha a figura véletlenül néz ki úgy, mint egy híresség. Ha direkt csinálják olyanra, az már nem poén.
Újra kihúztam a zsebemből a szőke hajú Kisjézust, és ahogy elképzeltem, hogy majd szenteste apával betesszük Alan Rickman és Sophia Loren közé, nem bírtam ki röhögés nélkül.
- Azért köszi – fordultam még vissza a fiúhoz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése