Írek vagyunk
Dorothy:
December 27, reggel tíz óra, a Genova melletti Quinto al Mare szabadstrandja. Két alak jött ki a tengerből röhögve és visítva, majd a partra érve fürdőköpenybe bújtak, ám így is vacogott a foguk, ahogy a kavicsokon ácsorgó harmadikhoz siettek. A két alak nem volt más, mint az apám, Dylan O’Connell és én, a parton pedig Arturo Pastori várt minket. Ő apa üzlettársa, akinek annyira megtetszett a dublini szállodája, hogy elhozta Genovába. Bár az az érzésem, hogy amint meglátott minket vizesen, össze-összekoccanó fogakkal, megbánta ezt a döntését.
- Nem vagytok normálisak - jelentette ki.
- Írek vagyunk - húzta össze magán apa a fürdőköpenyét -, és az írek ezt csinálják karácsonykor.
- Vagy karácsony után két nappal - tettem hozzá, még mielőtt Arturo megszólalhatott volna. Közben persze a két karomat dörzsöltem, annyira fáztam.
Írországban ugyanis létezik egy olyan hagyomány, hogy karácsony napján az emberek megfürdenek a tengerben, bár apával mi ezt csak azóta csináljuk, hogy Olaszországba költöztünk.
- Nem lett volna muszáj kijönnöd velünk - mondta apa, miközben felöltözött.
- Dehogynem - ellenkezett Arturo, azzal kinyitott egy termoszt. - Kell egy szemtanú ehhez a hülyeséghez. Mi van, ha valamelyikőtök rosszul lesz?
Közben teát töltött nekünk a termoszból, amiért nagyon hálás voltam neki, mert hiába vettem fel vastag kötött pulóvert, még mindig reszkettem a hidegtől. És nem is a tenger volt a legrosszabb, hanem vizesen kijönni belőle, mert bár sütött a nap, azért fújt a szél.
- Ugyan már, egy kis fürdésbe még nem halt bele senki - legyintett apa, azzal belekortyolt a teájába.
Arturo szkeptikusan horkantott, én meg arra gondoltam, biztos sokkolná, ha megmondanánk neki, hogy az öcsém évek óta tartja ezt a hagyományt barátaival – Dublinban, ahol a tenger ilyenkor maximum tíz fokos.
Még akkor is a fejét csóválta, amikor a strandról a hotelbe mentünk ebédelni, azonban nem jutottunk el az étteremig, ugyanis Rosa, a recepciós megállított minket.
- Hagytak itt neked egy csomagot - mondta, azzal már nyújtott is felém egy fehér papírzacskót.
- Nekem? Kicsoda?
- Egy fekete kabátos srác volt, nemrég ment el - felelte a rénszarvasos pulcsit viselő lány.
Ettől nem lettünk okosabbak, hiszen minden második ember fekete kabátban járt Genovában, bár azért volt egy sejtésem. Már nyitottam volna a zacskót, hogy megnézzem, mi van benne, amikor Rosa újra megszólalt:
- Neked vizes a hajad?
- Dylan és Dorothy megfürödtek a tengerben - tájékoztatta Arturo olyan hangon, mint amikor a tanár jelenti az igazgatónak, hogy ki törte be a biológiaszertár ablakát.
Ám nem azt a reakciót kapta, amire számított, ugyanis erre a recepciósunk elvigyorodott.
- De menő! Nem is tudtam, hogy cimentisták vagytok! Én biztos nem bírnám ki azt a hideg vizet!
- Mik vagyunk? - kérdezett vissza apa mindkettőnk nevében, mert én se hallottam még soha ezt a szót.
- A cimentisták azok, akik télen is kijárnak fürödni a tengerbe - magyarázta Arturo. – Az olyan őrültek, mint ti.
- Csak ilyenkor csináljuk - mondta apa -, mert ez egy ír karácsonyi hagyomány.
- Máskor eszünkbe se jutna - tettem hozzá.
- Pedig azt mondják, egészséges - mondta Rosa.
- A Titanicra meg, hogy elsüllyeszthetetlen - dünnyögte Arturo, azzal elindult az étterem felé.
Apa ment utána, de én még ott maradtam a fehér papírzacskóval. Egy betlehembe való figura volt benne meg egy jegesmedvés ajándékkísérő:
Lehet, hogy egy kicsit túl magas, de szerintem tetszeni fog. Boldog karácsonyt!
A figura valamelyik király volt, és úgy nézett ki, mint Tom Cruise.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése