Tizennyolc
Ahogy autójával végiggördült a macskaköves úton, Jan Golob elmosolyodott. Már túl volt a nehezén: bejutott Ljubljana belvárosába, és a sétálóövezeten is végig tudott jönni úgy, hogy egy járókelő sem keresztezte az útját. Elkanyarodva a városháza mellett már csak a Hármas hídon kellett átmennie, hogy megérkezzen a Prešeren térre, ahol megszabadulhat rakományától, a tizennyolc méter magas, négytonnás fenyőfától. Ám mielőtt felhajthatott volna a hídra, a semmiből elévágott egy kék kabátos futóbolond.
Én.
Turai Sára vagyok, frissen végzett hungarológus, a ljubljanai Liszt Intézet kulturális szakmunkatársa, a Cabaret International összművészeti alkotó-, de leginkább baráti kör tagja. Nem tudtam még elengedni sem őket, sem ezt a várost. A dudáló narancssárga járművet viszont kénytelen voltam. Szlovén és angol bocsánatkérések közepette kitértem az útjából, de futottam tovább, a hídon túl gyülekező kisebb csoport felé.
– Késtél – állapította meg Klara, amikor végre odaértem a többiekhez.
– A fával együtt jöttem, úgyhogy abszolút időben voltam – vetettem ellen, miután újra rendesen kaptam levegőt a futás után.
– Úgy könnyű, ha nem hagyod, hogy megelőzzön – csipkelődött a spanyol szakos Borut.
– Valahogy ide kellett érnem – tártam szét a karom. – Elhúzódott a megbeszélés az intézetben.
Tiszta mázli, hogy a Liszt Intézet is itt van a Ljubljanica partján, így könnyen el lehet érni onnan a Prešeren teret.
– Tessék, ez a tiéd – nyújtott felém egy papírpoharat Val, a Cabaret vezetője.
Tagként kezdte, még alapszakos korában, majd miután a többiek kikoptak mellőle, átvette a kör vezetését. Ő is tavasszal fejezte be a mestert, és most elsőéves doktorandusz szlovén irodalomból. Emellett a társszerzőm is, mióta tavaly együtt írtuk a karácsonyi műsort, aztán meg még több másik jelenetet.
– Ú, köszi – vettem el az azóta már kihűlt italt, Val pedig örülhetett, hogy újra van szabad keze.
Már emeltem volna a számhoz a poharat, amikor Jadran megállított:
– Előbb nézd meg a tetejét! – mondta.
Értetlenül pislogtam előbb a tiszta fehér papírtetőre, majd a srácra.
– Vedd le – mutatott a fedélre. Jogos. – Na, mit szólsz?
A pohár tetején beazonosíthatatlan mintájú tejhab lebegett, ami ugyanannyira lehetett valami madár, mint amennyire kutya, vagy akár egy lombfűrész. Nem akartam szegény Jadrant lelombozni, de ötletem sem volt, mit kellene látni a pohárban.
Nemrég ugyanis az eredetileg zenész srác elkezdett a Café Mío Cidben dolgozni (ennek a kávézónak a pincéjében található a Cabaret főhadiszállása), ami csak egy alkalmi munkának indult, de aztán annyira megtetszett neki, hogy ő a kedves kávézós pasi, hogy jelentkezett baristaképzésre. A tejhabmintákkal viszont nem boldogult annyira. Szürrealista hattyúkat elég jól tudott rajzolni, de állítólag a vizsgáztatók nem annyira kedvelik ezt az irányzatot. (Mi pedig nyilván nem írtunk ebből jelenetet Dalí Latte Art címmel.)
Szerencsére, Juréra mindig lehetett számítani.
– Úristen, Sára! – hüledezett a közgázos srác, amikor belenézett a poharamba. – Megkaptad a Zordót!
– Ne már – nyögött fel Jadran.
– Biztos összerázódott, amikor hoztátok – mondtam.
– Amúgy ez tényleg úgy néz ki – értett egyet Ela, Borut aktuális barátnője.
A srác nem a hosszú távú kapcsolatok híve, ezért leginkább cserediákokkal randizik. Annak idején úgy ismertem meg, hogy a koliban véletlenül hozzánk kopogott be bocsánatot kérni, amiért táncolt egy vörös hajú lánnyal, aztán meg összejött a szobatársammal, és a Cabaret-ba is rajta keresztül kerültem be. Ela is abban a kollégiumban lakott, Varsóból jött, történelem BA-ra járt, és ezt a félévet a ljubljanai egyetemen töltötte.
– Hátha a vizsgabizottság szereti a Harry Pottert – mondta Val, miután ő is megnézte a Zordót.
– Á, direkt biztos nem tudnám megcsinálni – sóhajtotta Jadran.
– Átérzem – bólogattam. – Egyszer, még általánosban infón kellett volna órát rajzoltatnunk egy programmal, ami helyett én véletlenül megcsináltam a Halálcsillag elleni csatát. Amit aztán nem sikerült utána rekonstruálnom.
– Hogyhogy? – kerekedett el Klara szeme. Joggal, hiszen ő programtervező informatikus mesterre járt.
– Nem tudom. Sose mentek jól ezek a dolgok.
– Kezdődik! – szólalt meg ekkor Jure, mire mindannyian a fenyőfa felé fordultunk.
A tizennyolc méteres fát egy daru segítségével emelték le a kocsiról, hogy majd belehelyezzék a hatalmas fenyőfatalpba. Ez egy régi Cabaret-s hagyomány, hogy a tagok együtt kimennek megnézni a nagy karácsonyfa felállítását. Mivel ez általában dél körül történik, nincsenek olyan sokan a téren – rajtunk kívül csak néhány másik járókelő figyelte az eseményeket. Beleittam a kihűlt cappuccinómba, és már kezdtem volna örülni annak, hogy vannak saját karácsonyi hagyományaink, amikor észrevettem, hogy a sofőr, aki majdnem elütött, fejcsóválva néz minket.
– Hát, Jan Golobbal nem leszünk barátok – állapítottam meg.
– Jan Golob? – vonta fel a szemöldökét Borut.
– A sofőr. A valóságban biztos nem így hívják.
Ám mielőtt Borut erre reagálhatott volna, Jure szólalt meg:
– Mennek a láncfűrészért. Imádom!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése