Elza és Olaf

 Imádom az egyetemi karácsonyi vásárt, amikor a különböző tanszékek standokat állítanak, mézeskalácsot, forró csokit és házi készítésű karácsonyfadíszeket árulnak. Vagy különböző szolgáltatásokat, mint a Napkeleti Bölcsek Pénzügyi Tanácsadó Iroda a közgázosoknál. Mi is kitelepültünk a Liszt Intézettel, ahol bejglit és díszeket árultunk, meg persze kedvezményes jelentkezést a második félévben induló magyar nyelvórákra. Délelőttre én voltam beosztva, aztán amikor megjött Márti, a másik kulturális szakmunkatárs váltani, ráírtam Borutra, mert abban maradtunk, hogy ha végeztem, akkor majd együtt megnézzük a többi standot. Hátha találunk valami röhejesebbet, mint Jure mikulásos motorozása. Különben idén is sorban álltak előtte az emberek.

Boruttal járkáltunk a standok között, végigkóstoltuk a teljes mézeskalács-kínálatot - megállapítottuk, hogy a skandinávosoké a legfinomabb -, aztán ezt leöblítettük egy teával az anglisztikásoknál. A poticás standokat természetesen messze elkerültük, miután tavaly a Cabaret-ban vérre menő vitává fajult az a kérdés, hogy az-e a legjobb diós kalács vagy a bejgli. Nem, ezt az ajtót egyikünk sem akarta újra kinyitni. Bár én azt továbbra is tartom, hogy a potica finom, de aki azt hozza ki győztesnek, az még nem evett igazán jó bejglit.

A tea után a szlovén irodalom tanszék standja felé vettük az irányt, hogy meglátogassuk Valt, azonban a standjuknál nem volt senki, csak egy szőke lány meg egy hóember. Pontosabban egy diák, hóemberjelmezben. (Igazából tanár is lehetett, de azt nehezen tudtam elképzelni, hogy bármelyik egyetemi oktató ilyesmire vetemedett volna.)

- Sziasztok, ti vagytok Elza és Olaf? - kérdezte Borut a lánytól, aki láthatóan nem tudta eldönteni, hogy ez most komoly-e.

Ebben sajnos nem tudtam neki segíteni, mert belőlem meg kitört a röhögés, annyira abszurd volt az egész. Főleg, hogy amennyire tudtam, a szlovén irodalomnak sok köze nem volt a Jégvarázshoz.

- Hé, nem Olaf vagyok! - méltatlankodott a jelmezes. - Csak egy mezei hóember!

Erre Borut kezéből majdnem kiesett a papírpohár, amiben még volt egy kis tea, én meg még jobban elkezdtem röhögni.

- Val? - kérdezte a fiú döbbenten.

- Ne ilyen hangosan! - szólt rá a hóember. - Én vagyok, csak álcázom magam.

- Miért?

- Idén nem akartam a lányokat háttérbe szorítani a versolvasásnál - magyarázta Val.

Emlékeztem rá, hogy tavaly mennyire zavarta, hogy amikor ő és más diákok kortárs szlovén verseket olvastak fel, a legtöbben hozzá álltak sorba, és szerinte ez csak azért volt, mert jó pasinak tartják. Mondta is, hogy ezt idén el akarja kerülni, de nem gondoltam volna, hogy így.

- És ezért hóembernek öltöztél? - vontam fel a szemöldököm.

- Ami a folyosó végéről is látszik? - tette hozzá Borut vigyorogva. - Érdekes.

- Jó, tudom, nem a legjobb ötlet, de mindenképp itt akartam lenni, mert jó buli - ismerte be Val. - És ez a jelmez legalább teljesen eltakar, így nem tudják, hogy én vagyok alatta.

- De akkor is elvonod a figyelmet a lányokról.

- Erre mi is rájöttünk. Ezért találtuk ki, hogy csak akkor szelfizhetsz a hóemberrel, ha előtte meghallgatsz egy verset.

- És ez működik? - kérdeztem.

- Egész jól megy a bolt - felelte a szőke lány mosolyogva.

Viszonoztam a mosolyát, majd elővettem pénztárcámat.

- Gyere - fordultam Boruthoz -, meghívlak egy versre meg egy szelfire.

Úgyis ráfért némi extra gyakorlás a szlovéntudásomra.

- Bocs az Elzáért - mondta a szőke lánynak a fiú, mielőtt bementünk volna a terembe, ahol a felolvasást tartották.

Ez az oka annak, hogy az első fotón, ami párként készült rólunk Vallal, ő hóembernek van öltözve.

(A kép forrása: https://unsplash.com/photos/white-snowman-on-snow-covered-ground-during-daytime-lTdARZhyjJw?utm_source=unsplash&utm_medium=referral&utm_content=creditShareLink)