Grincsesbarlang
Dorothy:
Van annak néhány borzasztó hátránya, ha a zenekar, amelynek a videósa vagy, egy másik városban, sőt egy másik régióban él. Például, ha spontán eszükbe jut valami, akkor nem tudsz azonnal átmenni hozzájuk, hogy felvedd. Vagy ott van a koránkelés. Muszáj, mert Genovából Firenzébe reggel hétkor indul a közvetlen vonat, és akkor még ott át kell szállni a regionális gyorsra, ami alig negyvenöt perc alatt elvisz Montevarchiba.
És hogy mi dolgom van nekem, a genovai lakosnak egy Montevarchiban élő zenekarral? Röviden annyi, hogy a menedzserük régi barátom, és amikor az országos turnéjukon SOS kellett nekik egy új videós, engem hívott. Aztán olyan jól sikerült a közös munka, hogy a távolság ellenére is tovább akartak velem dolgozni.
Azon a szeles kora januári reggelen is azért szálltam vonatra, mert a Venti Moderati koncertet adott a városi Grincs barlangjában, amely közvetlenül a Mikulás házával szemben rendeztek be egy üresen álló üzlethelyiségben. Mario Demichelis, a zenekar menedzsere, akit még egyetemista koromban ismertem meg, a montevarchi vasútállomáson várt rám, nyakig becipzározott kabátban, zsebre dugott kézzel.
- Elég trágya idő van nálatok - jegyeztem meg, miután megöleltük egymást. - Mondjuk, otthon se volt sokkal jobb.
- Otthon? - vonta fel a szemöldökét Mario. - Most Dublinra vagy Genovára gondolsz?
Jogos. Bár mind a kettőre szoktam így hivatkozni, most Genovára gondoltam. Mondjuk, valószínűleg Dublinban sem volt sokkal barátságosabb az időjárás.
- Mondanám, hogy nézzük meg a főteret és a koripályát, de rohadt hideg van - kezdte Mario, miközben az autójához sétáltunk -, plusz Marcót egyedül hagytam a fiúkkal, ami nem volt a legjobb ötlet.
- Mert? Mi történt? - kérdeztem.
- Nem tudom, olyan harapós ma. Lehet, hogy csak bal lábbal kelt.
Marco Balzoni a montevarchi városháza kulturális főosztályát vezette, így neki is köze volt ahhoz, hogy a zenekar gyakran lépett fel városi rendezvényeken. És nem mellesleg, már vagy egy éve Marióval járt. Arról pedig, mennyire morcos volt aznap, én is meggyőződhettem, rögtön azután, hogy megérkeztünk a helyszínre.
- Dorothy! Üdvözlünk a Grincsesbarlangban! - jött elém Luca Mestorini, a Venti Moderati basszusgitárosa, színes, karácsonyi mintás kötött mellényben.
- A Grincs barlangja, ha kérhetem! - szólt rá Marco Balzoni.
- Mi a baj a Grincsesbarlanggal? – kérdeztem.
- Hogy nem úgy hívják a helyet!
Azzal a bejárat melletti táblára mutatott, amelyen valóban az állt, hogy A Grincs barlangja, de ugyanezen a táblán több „Belépni tilos!”-felirat is olvasható volt, miközben az egész barlangot azért rendezték be, hogy bemenjenek az emberek. Azonban, látva Marco gondterhelt ábrázatát, ezt a gondolatot inkább megtartottam magamnak.
A barlang már készen állt a koncertre: az erősítők és a mikrofonok már a helyükön voltak, és a hangszereket is lehetett látni a Grincs bútorai között. Egy nagy zöld fotelben Livio Mazzero, a dobos terpeszkedett, szintén karácsonyi pulcsiban, a telefonjával a kezében.
- Hallottátok, hogy a svéd kecskét elfújta a szél? - kérdezte.
- Ne már - nyögött fel Luca. - Szegénynek sosem lehet nyugta.
- De legalább most nem gyújtották fel - jegyezte meg Elio Conolla, a gitáros, karácsonyi mintás ingben. - Szia, Dorothy - vigyorgott rám, amikor meglátott.
- Nem is tudtuk, hogy jössz - mondta Livio.
- Ugyan már, ki nem hagynék egy koncertet a Grincses… akarom mondani, a Grincs barlangjában - korrigáltam gyorsan, mert észrevettem, hogy Mariónak kerekedik a szeme.
Majd mielőtt bárki újabb megjegyzést fűzhetett volna a hely nevéhez, megérdeklődtem, hol lesz a közönség, majd én is elkezdtem beállítani a kamerámat. A gondolataimból aztán Andrea Mordini, a zenekar énekese zökkentett ki.
- Nem is tudtam, hogy már itt vagy - mondta, miután üdvözöltük egymást.
- Csak nemrég jöttem.
- És hogy tetszik a Grincsesbarlang? - kérdezte vigyorogva.
- Hát, jobban, mint A Grincs barlangja - viccelődtem, és reméltem, hogy ezt Marco Balzoni nem hallja, mert még a végén ráveszi Mariót, hogy ne hívjanak többet.
- Ja, én a helyre gondoltam.
- Ó, világos. Szerintem tök jó, hogy ezt is megcsinálták a Mikulás háza mellett - mondtam. - De amúgy mi baja van Marcónak a Grincsesbarlanggal?
- Szerintem csak annyi, hogy nem neki jutott eszébe - mondta Elio, ahogy eljött mellettünk a gitárjával a kezében.
Elképzelhető. Ekkor Mario lépett oda hozzánk.
- Még mindig ebben vagy? - kérdezte Andrét.
Ő a többiekhez képest szolidabban volt felöltözve: semmi karácsonyi pulóver vagy mikulássapka, csak fekete farmert, grincses pólót és egy tök egyszerű, fekete zakót viselt.
- Ez miért nem jó? - kérdezett vissza.
- Nem elég karácsonyi. Azt hittem, átöltözni mentél.
- Nem. Beénekelni voltam!
- Csinálj ezzel valamit, légyszi -mutatott Mario a srác zakójára, majd a kijárat felé indult.
- Tényleg ennyire gáz a ruhám? - fordult hozzám Andre.
- Hát, kicsit egyszerű - ismertem el. - Legalábbis a többiekéhez képest.
Már épp javasolni akartam neki, hogy akkor legalább kössön zöld vagy piros girlandot a nyakába, amikor támadt egy jobb ötletem.
Mario legközelebb akkor került elő, amikor az első nézők megérkeztek. A fiúk akkor már hangoltak, és már én is elfoglaltam a helyemet, ahonnan majd felveszem a koncertet. Andre a mikrofonállványt igazgatta. Még mindig a fekete zakó volt rajta, ám a hajtókájára már egy piros kövekkel díszített karácsonyfát tűzött. Amikor Mario meglátta, elismerően bólintott.
- Na, erről beszéltem! - mondta.
- Szívesen! - szóltam oda neki vigyorogva.
A fenyőfa ugyanis eddig az én kabátomon volt.
- Boldog új évet, Montevarchi! - lépett Andre a mikrofonhoz, miután a hely megtelt emberekkel. - Üdv a Grincsesbarlangban!
Hátra sem kellett néznem, hogy tudjam: az ajtó mellett Mario és Marco Balzoni éppen most temeti a kezébe az arcát.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése