Leticia
Bár a téli szünet általában nem hosszabb két hétnél, valahogy mindig többnek érződik. Talán az újév teszi, de amikor januárban először beléptem a Café El Mío Cidbe, úgy éreztem, mintha legalább egy hónapig lettem volna távol. Pedig semmi nem változott december közepe óta. Leszámítva talán Carlos szüleit, ám ők akkor nem tartózkodtak ott. Val sem volt a kávézóban, mert még nem ért vissza a nagyszüleitől.
- Lemaradtam valamiről szilveszterkor? - kérdeztem, amikor leültem Borut és Jure mellé.
- Nem - rázták a fejüket a fiúk.
- Akkor senkinek nem akadt a torkán a szőlő - állapítottam meg.
- Nem szokott - mondta a lakótársam.
A spanyoloknál ugyanis az a szokás szilveszterkor, hogy amikor éjjel tizenkettőt üt az óra, minden egyes ütésre bekapnak egy szem szőlőt, hogy szerencsés legyen az új év. És mivel Carlos is spanyol, a kávézóban szilveszterkor mindig lehet szőlőt kérni éjfélre.
- De itt volt Feri - tette hozzá Borut. - Azóta se látta a Gyalog galoppot.
- Reménytelen eset - sóhajtotta Jure, aztán mind a ketten felröhögtek.
- Annyira nem, mert egy lánnyal együtt ment el - állt meg az asztalunknál Jadran, aztán ment is tovább a raktár felé.
- Jó neki - jegyezte meg a lakótársam, én pedig megkönnyebbültem, hogy legalább nem eszi a kefét miattam.
Amikor visszavittem a csészémet a pulthoz, megkérdeztem Carlost, hogy bírja a szülői látogatást.
- Egész jól - felelte. - De azért nem bánom, hogy most elmentek sétálni. Bár csak napi egyszer kérdezik meg, hogy mikor lesz már gyerekünk, az is bőven sok.
- Azt elhiszem - bólogattam. Nálunk az „és akkor most végleg kiköltöztél Szlovéniába?” volt a sláger karácsonykor.
- De a kávéház meg a pince nagyon tetszik nekik - mondta.
Ekkor szinte végszóra nyílt az ajtó, és egy pár lépett a kávéházba, a nyakukban vastag sál, a kezükön kesztyű.
- Csak emlegetni kellett őket - sóhajtotta Carlos, azzal letette a konyharuhát.
Egy szót sem értettem abból, amit mondott nekik, amikor odament, hogy lesegítse az anyukájáról a kabátot, de miután a pult felé terelte a szüleit, kitaláltam, hogy mi fog következni.
- Hogy mondják spanyolul, hogy örülök, hogy megismerhetem? - kérdeztem halkan Boruttól, aki akkor már szintén a pultnál állt. - Csak hogy tudjak nekik én is mondani valamit.
- Encantada - válaszolta mosolyogva, én meg valahol reméltem, hogy ez tényleg azt jelenti, és nem akar megszívatni. Végül is, hasonlított a francia enchantéra.
Carlos odavezette hozzám a szüleit, én pedig kezet fogtam Leticia és Álvaro Molinával, akik nagyon örültek, amikor azt mondtam, encantada. És akkor Leticia odafordult a fiához:
- - Ella
es la novia de Valentín, ¿no?[1]
Erre megállt
a levegő a kávéházban. Én csak pislogtam, mert az egészből csak a Valentínt
és a no-t értettem, de az világos volt, hogy most valami olyat mondott,
amit nagyon nem kellett volna.
- - Mamá![2] - szólt rá Carlos, majd vetett rám
egy bocsánatkérő pillantást.
- - ¿Qué? ¡Lo he dicho en español![3] - védekezett Leticia, én pedig kezdtem egyre jobban elveszíteni a fonalat.
- - Y yo hablo español[4] - mondta Borut, aki láthatóan nem tudta hova tenni, amit az imént hallott. – Sára, ez igaz?
- Micsoda? - kérdeztem vissza. Már nagyon zavart, hogy nem értem, mi történik.
- Mi igaz? -kérdezte Jure is, aki szintén ott hagyta az asztalt, amikor észlelte, hogy esemény van. - Semmit nem értek abból, amit itt spanyolul karattyoltok.
- Carlos anyukája az előbb azt mondta, hogy Sára Val barátnője - magyarázta Borut. - Mert elfelejtette, hogy rajtuk kívül más is beszél itt spanyolul.
Ennek hallatán Jure elröhögte magát.
- Nem ő lenne az első, aki ezt hiszi - mondta. - De nem így van. Ha tényleg járnának, arról azért tudnánk, nem?
Két dolgot tehettem: vagy megmondom az igazat, vagy hülyének nézem Leticiát, akinek biztos Carlos mondta el, miután látott minket együtt a főhadiszálláson, és mindent tagadok. Utóbbi talán annyiból lenne jobb, hogy akkor Vallal együtt tudnánk eldönetni, hogy mikor mondjuk el, és nem nekem kell egyedül. Akkor viszont hazudnom kellene a barátainknak, amit meg nem akartam, és valószínűleg Val sem. Persze, titkolóztunk előttük, de az elmúlt hetekben egyikünk se mondta azt, hogy nem járunk. Csak éppen hallgattunk arról, hogy igen.
Vettem egy nagy levegőt, és a fiúkra néztem.
- Carlos anyukájának igaza van - mondtam. - Val meg én együtt vagyunk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése